2013. november 24.

17 éves borászok

Képzeljük el a következő szituációt: egy frissen végzett borász, kezében a végzettséget igazoló okirattal bemegy az első útjába eső vengéglátóipari egységbe, hogy sikeres vizsgáját valami alkoholos itallal ünnepelje, de nem szolgálják ki. Mert még fiatalkorú. Pedig már saját borral is büszkélkedhet, ismeri a borkészítés csínját-bínját, bekötött szemmel is felismeri a borhibákat, de mindettől függetlenül egy étteremben vagy borbárban ő max gyerekpezsgővel koccinthat. A villányi borász szakképző végzőseinek bizony ezzel a furcsasággal kell szembenézniük, ha elhagyják az iskola kapuját.




Pedig az a bizonyítvány nem hull könnyen az ölükbe. Három évnyi talpalás után a szakképző végzős növendékeire egy igen komoly vizsga vár. A tanévkezdéskor az oktatóbázisra bevitt, mintegy 100 kg szőlőből tanév végére kifogástalan nedűt kell varázsolniuk.  Ha a családnak nincs saját szőlőföldje, semmi gond, az iskolától is vehetnek gyümölcsöt, vagy ahonnan akarnak, a tanulóknak csak azt kell eldönteniük, hogy fehérbort, vörösbort vagy rozét szeretnének készíteni. A diákok az év során a borkészítés megannyi műveletét egyedül végzik – tanári felügyelettel persze -, sőt, még a boroscímkét is ők tervezik maguknak. Az elkészült bort végül lepalackozzák, s öt üveggel a hónuk alatt jelentkeznek a vizsgabiztosoknál. 





Az iskola egyébként tökéletesen felszerelt: bámulatos méretű pincével, komoly kóracél tartályokkal, hordókkal, üvegballonokkal, palackmosóval, dugózóval, ahogy kell. Aki ott végez, valószínűleg nem fog tátott szájjal bámulni, segítségért könyörögni élete első munkahelyén, legyen az egy megaborászat vagy a saját családi kis présházuk.





Az iskolába nemcsak a borászfamíliák csemetéi járnak. Akad jónéhány diák, aki ott találkozik először szőlészettel-borászattal. A tanárok szerint velük van a kevesebb gond: hendikepjük miatt sokkal szorgalmasabbak, befogadóbbak, mint tapasztaltabb társaik. A végzősöknél nem is igazán jellemző a bukás. Aki a gyakorlati záróvizsgáig eljut, szinte biztos, hogy borászként hagyja el az iskola kapuját. Tizenhét évesen.

A gyerekek egyébként nem csak a vizsgán mérettetnek meg. Az ország borászképzői évente rendeznek versenyeket, ahol például  - a rengeteg egyéb feladat mellett - tapasztalt borbírálókat megszégyenítő módon kell felismerniük borhibákat, betegségeket, s természetesen az okot is meg kell mondaniuk, vagy hogy miként lehet ezeket kiküszöbölni. 
És ami még nagyon fontos: a villányi diákok általában nyerik a versenyeket.

2013. november 3.

Pinot crni, ufó-e vagy?

Egy bor, ami elsőre meghökkenti az embert, s gyanakvó kérdéseket csalogat elő belőle: honnan jöttél, minek nevezzelek, ufó-e vagy? Aztán másodikra már nem is fontos mindez, mert csak az íz számít, az összhatás, a teltség, az elégedettség. Ez a különös bor a hercegszőlősi Belje Pincészet pinot noirja (pinot crni), ami valójában mindenre hasonlít, csak pinot noirra nem. Mégis, ha a horvát Baranja legnagyobb pincészete felé téved az ember, a méltán népszerű grasevinájuk (olaszrizlingjük) mellett érdemes ezt is megkóstolni.



Vina Belje – és a hozzá tartozó mintegy 600 ha szőlőterület – egy karnyújtásnyira található Villánytól, ami ugye megmagyaráz egyet és mást a borok ízét-struktúráját illetően. A napsütéses órák száma ott is rendkívül magas, melegebb is van sokkal, mint egy átlagos pinot-ültetvényen (Mátra, Etyek, Burgundia). Így aztán nem csoda, ha a baranjai pinot nem sok fajtajelleget produkál.

Érett, szinte túlérett erdei gyümölcsök adják az élmény alapvető ingereit, ami a bor vörösesbarna színe után már egyáltalán nem meglepő. Telt, kigyúrt testű pinot ez, komoly savakkal és durva alkohollal (16,5%), de valahogy mégis egyben van az egész, mint egy fűszeres-chilis mangócsatni, ami első hallásra bizarrnak hat, ám a végeredmény egy óriási NYAMM!

Megosztó bor ez, nem fog mindenkinek bejönni, ízlések és nyaklevesek ugye különbözők, de én azt gondolom, hogy manapság, amikor egyre többször szóba kerül a borok standardizálásának veszélye (a világ legtávolabbi szegleteiben készülő borok egyre kevésbé különböznek egymástól), nem árt a lelkünknek, ha ilyet is kóstolunk. Ha valaki pedig végképp elutasítja az ilyen pinot-t, csak egy picit kell továbbmennie, s próbálkozhat mással. Szerencsére a horvát Baranya bővelkedik pincészetekben, Hercegszőlős után egyből ott a következő település, Vörösmart a tünci, felfedezésre váró pincesorával, azon belül például a határ innenső oldalán is egyre népszerűbb Josić pincével.






Bejelentkezni nem igazán kell, hétvégén a nagyobb pincészetek nyitva vannak bárki előtt, a kisebbeket pedig bízzuk a szerencsénkre. Jó hangulatú kis kirándulás kerekedhet a szomszédnézőből, érdekes tapasztalatszerzéssel (a halászlét ott például halpaprikásnak hívják, nem véletlenül: pazarló bőkezűséggel kerül az alaplébe a fűszerpaprika, ennyi erővel hívhatnák akár halas paprikának is), de az emberek vendégszeretők nagyon, a borok közt pedig valóban akad néhány gyöngyszem. Néhány pohár után az is egyértelművé válik: ufók márpedig vannak. 

2013. október 19.

Merlot és a meggy

Hétköznapi meggyes sütit borral felturbózni nem a megszállottak perverziója. Bárki, aki kettőnél többször fogott a kezében fakanalat, tudja, hogy ezzel az egyszerű rafinériával olyan ízvilágot hozhat létre, melynek érzékelésekor az első kívánság mindjárt a második falat. Mert mit árthat egy kis vörösbor a meggyes tölteléknek? Semmit. De mennyit adhat hozzá? Na, ez a nem mindegy. Érdemes elgondolkodni a lehetőségeken akkor, amikor az olvasható a receptben, hogy „… ha a kimagozott meggy leve nincs 3 dl, akkor vízzel (esetleg vörösborral) kipótoljuk.” Vízzel?!?! De hát a víz higít bármit, amibe belekerül! Bezzeg a vörösbor! Ínycsiklandó karaktereket, plussz zamatokat, teltséget, struktúrát, életigenlést, szenvedélyt csempész a cuccba. Egyértelmű a döntés. Szerintem.
 


 S hogy miért pont merlot? Mert ha nagyon jól el van találva, ízéből, illatából is dől a meggy, szinte magától belecsobban egy ilyen töltelékbe. Én legutóbb egy 2011-es villányi finomságot választottam ehhez a sütihez a Fritsch pincészettől.  Tökéletesnek bizonyult. A recept egyáltalán nem bonyolult, itt található teljes egészében. 

2013. október 14.

Fesztiválhangulat

A bor körül mindig jókedvű emberek sürgölődnek. A birtokon, a pincében, a kóstolón, a fesztiválon. Akkor is, ha pocsék az idő. Mint legutóbb a budavári palotában. Az izgalomhoz, a hangulathoz és alkalomhoz méltatlan időjárás, fogvacogtató hideg, nagyon eltévedt, tomboló légörvény. Ám az emberek mégis boldogak: mosolyognak, barátkoznak, csacsognak, csókolóznak. Valószínűleg azt gondolták, a hideg ellen nincs mit tenni, de néhány pohár, kortyolgatva lehajtott vörösbor segíthet valamit. És valóban.



Borfesztiválokon a közvetlenséget élvezem a legjobban, és azt, hogy az egész egy másik idősíkban játszódik. Ott, ahol nem 60 percből áll egy óra, hanem a többszöröséből. Van idő mindenre. Okos és hülye kérdéseket föltenni, sztorizgatni, ismerkedni, borászok meséit hallgatni. Azokat a borokat, amelyet ott iszik az ember, megveheti a borboltban, hazaviheti, kóstolgathatja és valószínűleg ugyanazt az ízt fogja érezni, amit a fesztiválon, kevesebb pénzt költ el, de szerényebb lesz az élmény is. Mert  mennyivel jobb úgy kóstolni a bort, hogy közben megtudjuk, hogyan találta ki a borász azt az idióta fantázianevet, miért döntött úgy, hogy Zalában malbecet termeszt, mitől bio a biobor, miért csökkenti le valaki a szőlőterületének nagyságát, amikor mindenhol máshol növelik, vagy hogy mi az, ami még a legtapasztaltabb borászt is megdöbbenti minden évben? A szűnni nem akaró kérdések ellenére türelmes magyarázatok, kielégítő válaszok jönnek szépen sorban. És közben eltűnnek a fránya felhők, leáll a szél.
Miért, volt itt szél?

2013. október 12.

A szicíliai

Nem is igazi férfi, akinek bizonyos korban nincs megfelelő méretű pocakja – ezt egyik kedvenc könyvemben – Márai: Szindbád hazamegy című művében – olvastam, és meg is maradt bennem, mert azt gondolom, főhőse alapigazságot fogalmazott meg ezzel a néhány egyszerű szóval.

Igen ám, de mi a helyzet a nőkkel? Az igazi ínyenc hölgy természetesen szereti a jó falatokat, s ha sokszor kerül a tányérjára finomság, akkor már nincs az az update edzésprogram, ami maradéktalanul eltűntetné a dőzsölések hastájékon felgyülemlett bizonyítékait.

Előfordulhat ugyanis, hogy a nő tényleg annyira szerencsés, hogy olyan férfi kerül mellé, aki a legjobb fogásokkal kényezteti. Például fenséges olasz ételekkel, parmezános, paradicsomos szénhidrátcsodákkal, rizottókkal, tésztákkal, pizzákkal. Egy sonkás-rukkolás gyönyörűség várt rám is otthon legutóbb, méghozzá az igazi talján fajtából: a szélén vastagabb, középen papírvékony tésztával, fokhagymás, bazsalikomos paradicsomszósszal, rengeteg zölddel a tetején.



Teljesen véletlenül sikerült mellé egy igazán jó, szicíliai bort választanunk: Fiano 2011, Selected by Tesco. Másokat lehet, hogy elriaszt ez utóbbi három szó, mi inkább tapasztalni szeretünk.  Úgy választottuk ezt a bort, hogy semmit nem tudtunk róla. Én például soha nem is hallottam a fiano szőlőről. Súlyos információhiányunk ellenére mégis ezt választottuk, mert jött a közhely, hogy olasz ételhez olasz bor dukál. És még az ára is nagyon barátságos volt. 



Aztán az első korty után már tudtuk, hogy jól döntöttünk. A citrusos-egzotikus illat után az ízében is ott volt a frissesség. Finom savak, mineralitás és egy különleges ízvilág, amit eddig fehér boroknál sosem tapasztaltam (ez lehet a fiano). Ráadásul extra hosszan lehet nyammogni rajta. (Ha szaknyelven akarnék komolykodni, ezt írnám: tartalmas, jó szerkezetű, ízgazdag bor, hosszú lecsengéssel.)

Annyira megdöbbentem, hogy egy multi ennyire beletrafált és ilyen olcsón ad egy ennyire jó bort, hogy azonnal utána kellett néznem a világhálón. Magyar oldalakon persze semmi, viszont a The Telegraph borszakértője a best buy borok közé sorolta ebben a cikkében.

Ezen felbuzdulva gyorsan visszamentünk a boltba és vettünk még. Majd kipróbáltuk, illik-e háromsajtos pizzához is. Persze, hogy illik. Tökéletes az összhang.  Úgyhogy inkább a pocak, minthogy egyszer is kihagyjak egy ilyen élményt.

2013. október 9.

7773

A kedvenc négyjegyű számom immár jónéhány éve. Mágikus ereje van, mely összehozza a barátokat, a rég nem látott családtagokat, hasonszőrű idegeneket, s gyógyítja a lankadó életkedvet.

Hajtott is a kíváncsiság befelé, amikor megláttam, hogy a villányi pincesoron új vendéglátóipari egység nyílt ezzel a névvel.

Bent minden más, mint ahogy azt a környéken megszokhattuk. Nem pince, hanem borbár akar lenni. Nincsenek falócák bárányszőrrel letakarva, nincs búboskemence a sarokban vagy hímzések a falon. Van viszont letisztult dizájn, modern bútorok, bőrkanapé. De ami a legjobb az egészben, az a kerthelyiség. A végében nincs kerítés, vagy fal, csupán egy hangyányi térelválasztó, ami szerényen tudtunkra hozza, hol végződik a terasz és hol kezdődik a szomszéd kertje.



Szőlősorok és gyümölcsfák közvetlen közelsége különös helyzetet teremt. Kóstolgatja az ember a bort és az elé táruló látvány miatt az a kényszerképzete támad, hogy éppen a saját kis birtoka közepén üldögél, nézi kedvenc növényét és közben minőségellenőrzi a termését.

Az itallapon Sauska és Günzer Zoltán borai sorakoznak, s később valószínűleg a tulajdonos (Vetési Alex) portfóliójába is betekintést nyerhetünk, ám amikor mi ott voltunk, még csak a rozéját kóstolhattuk. Ígéretesnek tűnt. Sötétebb tónusú rózsaszín bori, epres-málnás illattal, ízében is érett gyümölcsökkel. Jól állt volna neki a buborék. Nem úgy a másik kóstolt tételünknek, a Sauska Furmintnak.  (Blődségnek tűnhet Villányban, főleg a 7773-ban tokajit inni, de csak annak, aki szökőévben egyszer látogat erre a borvidékre, helyieknek azonban tök logikus. ) A bor testes, körtés, gyümöcsös, csúszós. Nem életem legjobb furmintja, de jó bor, jó kortyolgatni, érdemes beszerezni esti baráti beszélgetésekhez, láblógatós, regényolvasós egyedüllétekhez.



Kóstoltunk még néhány vöröset is, szerencsére a kínálat bőséges. Közben arról beszélgettünk, mennyire jó, hogy kívülről sejteni sem lehet, mit rejt a belső tér. Csak egy pince a sok közül, fehér fallal, fakeretes ablakokkal, cseréptetővel. Mázli, hogy a jóízlés helyén volt, mikor ki lett találva ide ez a borbár. 


2013. október 8.

Borvidékmánia


A szőlőnek van a legkifinomultabb ízlése a világon. Képtelen a megalkuvásra, a középszerűségre, kizárólag kies tájakon tud megtelepedni, nem éri be bármivel. A borvidékeket ennél fogva szinte már nem is földi, hanem paradicsomi jelzővel lehet csak illetni. Napa, Toszkána, Somló, Balaton-felvidék, Villány. „Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok.” Hamvas Béla sorainál semmi sem kifejezőbb erre. Valóban olyan tájak ezek, ahol érdemes élni. Ha nap mint nap ennyi szépséget lát maga körül az ember, bizonnyal megérzi az élet jóságát, a lelke, természete is átalakul, kivirul.






Teljesen mindegy, hányszor megyek el a villányi dűlők mellett, a Szársomlyó lábánál, nem tudom megunni a látványt. Sőt, egyre inkább kívánom újra és újra. Végeláthatatlan, hullámzó szőlősorok, a táblák között szétszórtan felbukkanó, apró présházak, színek kavalkádja. A borvidékek tényleg idillikusak.

És akkor még a hegy levéről nem is ömlengtem…