2013. október 19.

Merlot és a meggy

Hétköznapi meggyes sütit borral felturbózni nem a megszállottak perverziója. Bárki, aki kettőnél többször fogott a kezében fakanalat, tudja, hogy ezzel az egyszerű rafinériával olyan ízvilágot hozhat létre, melynek érzékelésekor az első kívánság mindjárt a második falat. Mert mit árthat egy kis vörösbor a meggyes tölteléknek? Semmit. De mennyit adhat hozzá? Na, ez a nem mindegy. Érdemes elgondolkodni a lehetőségeken akkor, amikor az olvasható a receptben, hogy „… ha a kimagozott meggy leve nincs 3 dl, akkor vízzel (esetleg vörösborral) kipótoljuk.” Vízzel?!?! De hát a víz higít bármit, amibe belekerül! Bezzeg a vörösbor! Ínycsiklandó karaktereket, plussz zamatokat, teltséget, struktúrát, életigenlést, szenvedélyt csempész a cuccba. Egyértelmű a döntés. Szerintem.
 


 S hogy miért pont merlot? Mert ha nagyon jól el van találva, ízéből, illatából is dől a meggy, szinte magától belecsobban egy ilyen töltelékbe. Én legutóbb egy 2011-es villányi finomságot választottam ehhez a sütihez a Fritsch pincészettől.  Tökéletesnek bizonyult. A recept egyáltalán nem bonyolult, itt található teljes egészében. 

2013. október 14.

Fesztiválhangulat

A bor körül mindig jókedvű emberek sürgölődnek. A birtokon, a pincében, a kóstolón, a fesztiválon. Akkor is, ha pocsék az idő. Mint legutóbb a budavári palotában. Az izgalomhoz, a hangulathoz és alkalomhoz méltatlan időjárás, fogvacogtató hideg, nagyon eltévedt, tomboló légörvény. Ám az emberek mégis boldogak: mosolyognak, barátkoznak, csacsognak, csókolóznak. Valószínűleg azt gondolták, a hideg ellen nincs mit tenni, de néhány pohár, kortyolgatva lehajtott vörösbor segíthet valamit. És valóban.



Borfesztiválokon a közvetlenséget élvezem a legjobban, és azt, hogy az egész egy másik idősíkban játszódik. Ott, ahol nem 60 percből áll egy óra, hanem a többszöröséből. Van idő mindenre. Okos és hülye kérdéseket föltenni, sztorizgatni, ismerkedni, borászok meséit hallgatni. Azokat a borokat, amelyet ott iszik az ember, megveheti a borboltban, hazaviheti, kóstolgathatja és valószínűleg ugyanazt az ízt fogja érezni, amit a fesztiválon, kevesebb pénzt költ el, de szerényebb lesz az élmény is. Mert  mennyivel jobb úgy kóstolni a bort, hogy közben megtudjuk, hogyan találta ki a borász azt az idióta fantázianevet, miért döntött úgy, hogy Zalában malbecet termeszt, mitől bio a biobor, miért csökkenti le valaki a szőlőterületének nagyságát, amikor mindenhol máshol növelik, vagy hogy mi az, ami még a legtapasztaltabb borászt is megdöbbenti minden évben? A szűnni nem akaró kérdések ellenére türelmes magyarázatok, kielégítő válaszok jönnek szépen sorban. És közben eltűnnek a fránya felhők, leáll a szél.
Miért, volt itt szél?

2013. október 12.

A szicíliai

Nem is igazi férfi, akinek bizonyos korban nincs megfelelő méretű pocakja – ezt egyik kedvenc könyvemben – Márai: Szindbád hazamegy című művében – olvastam, és meg is maradt bennem, mert azt gondolom, főhőse alapigazságot fogalmazott meg ezzel a néhány egyszerű szóval.

Igen ám, de mi a helyzet a nőkkel? Az igazi ínyenc hölgy természetesen szereti a jó falatokat, s ha sokszor kerül a tányérjára finomság, akkor már nincs az az update edzésprogram, ami maradéktalanul eltűntetné a dőzsölések hastájékon felgyülemlett bizonyítékait.

Előfordulhat ugyanis, hogy a nő tényleg annyira szerencsés, hogy olyan férfi kerül mellé, aki a legjobb fogásokkal kényezteti. Például fenséges olasz ételekkel, parmezános, paradicsomos szénhidrátcsodákkal, rizottókkal, tésztákkal, pizzákkal. Egy sonkás-rukkolás gyönyörűség várt rám is otthon legutóbb, méghozzá az igazi talján fajtából: a szélén vastagabb, középen papírvékony tésztával, fokhagymás, bazsalikomos paradicsomszósszal, rengeteg zölddel a tetején.



Teljesen véletlenül sikerült mellé egy igazán jó, szicíliai bort választanunk: Fiano 2011, Selected by Tesco. Másokat lehet, hogy elriaszt ez utóbbi három szó, mi inkább tapasztalni szeretünk.  Úgy választottuk ezt a bort, hogy semmit nem tudtunk róla. Én például soha nem is hallottam a fiano szőlőről. Súlyos információhiányunk ellenére mégis ezt választottuk, mert jött a közhely, hogy olasz ételhez olasz bor dukál. És még az ára is nagyon barátságos volt. 



Aztán az első korty után már tudtuk, hogy jól döntöttünk. A citrusos-egzotikus illat után az ízében is ott volt a frissesség. Finom savak, mineralitás és egy különleges ízvilág, amit eddig fehér boroknál sosem tapasztaltam (ez lehet a fiano). Ráadásul extra hosszan lehet nyammogni rajta. (Ha szaknyelven akarnék komolykodni, ezt írnám: tartalmas, jó szerkezetű, ízgazdag bor, hosszú lecsengéssel.)

Annyira megdöbbentem, hogy egy multi ennyire beletrafált és ilyen olcsón ad egy ennyire jó bort, hogy azonnal utána kellett néznem a világhálón. Magyar oldalakon persze semmi, viszont a The Telegraph borszakértője a best buy borok közé sorolta ebben a cikkében.

Ezen felbuzdulva gyorsan visszamentünk a boltba és vettünk még. Majd kipróbáltuk, illik-e háromsajtos pizzához is. Persze, hogy illik. Tökéletes az összhang.  Úgyhogy inkább a pocak, minthogy egyszer is kihagyjak egy ilyen élményt.

2013. október 9.

7773

A kedvenc négyjegyű számom immár jónéhány éve. Mágikus ereje van, mely összehozza a barátokat, a rég nem látott családtagokat, hasonszőrű idegeneket, s gyógyítja a lankadó életkedvet.

Hajtott is a kíváncsiság befelé, amikor megláttam, hogy a villányi pincesoron új vendéglátóipari egység nyílt ezzel a névvel.

Bent minden más, mint ahogy azt a környéken megszokhattuk. Nem pince, hanem borbár akar lenni. Nincsenek falócák bárányszőrrel letakarva, nincs búboskemence a sarokban vagy hímzések a falon. Van viszont letisztult dizájn, modern bútorok, bőrkanapé. De ami a legjobb az egészben, az a kerthelyiség. A végében nincs kerítés, vagy fal, csupán egy hangyányi térelválasztó, ami szerényen tudtunkra hozza, hol végződik a terasz és hol kezdődik a szomszéd kertje.



Szőlősorok és gyümölcsfák közvetlen közelsége különös helyzetet teremt. Kóstolgatja az ember a bort és az elé táruló látvány miatt az a kényszerképzete támad, hogy éppen a saját kis birtoka közepén üldögél, nézi kedvenc növényét és közben minőségellenőrzi a termését.

Az itallapon Sauska és Günzer Zoltán borai sorakoznak, s később valószínűleg a tulajdonos (Vetési Alex) portfóliójába is betekintést nyerhetünk, ám amikor mi ott voltunk, még csak a rozéját kóstolhattuk. Ígéretesnek tűnt. Sötétebb tónusú rózsaszín bori, epres-málnás illattal, ízében is érett gyümölcsökkel. Jól állt volna neki a buborék. Nem úgy a másik kóstolt tételünknek, a Sauska Furmintnak.  (Blődségnek tűnhet Villányban, főleg a 7773-ban tokajit inni, de csak annak, aki szökőévben egyszer látogat erre a borvidékre, helyieknek azonban tök logikus. ) A bor testes, körtés, gyümöcsös, csúszós. Nem életem legjobb furmintja, de jó bor, jó kortyolgatni, érdemes beszerezni esti baráti beszélgetésekhez, láblógatós, regényolvasós egyedüllétekhez.



Kóstoltunk még néhány vöröset is, szerencsére a kínálat bőséges. Közben arról beszélgettünk, mennyire jó, hogy kívülről sejteni sem lehet, mit rejt a belső tér. Csak egy pince a sok közül, fehér fallal, fakeretes ablakokkal, cseréptetővel. Mázli, hogy a jóízlés helyén volt, mikor ki lett találva ide ez a borbár. 


2013. október 8.

Borvidékmánia


A szőlőnek van a legkifinomultabb ízlése a világon. Képtelen a megalkuvásra, a középszerűségre, kizárólag kies tájakon tud megtelepedni, nem éri be bármivel. A borvidékeket ennél fogva szinte már nem is földi, hanem paradicsomi jelzővel lehet csak illetni. Napa, Toszkána, Somló, Balaton-felvidék, Villány. „Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok.” Hamvas Béla sorainál semmi sem kifejezőbb erre. Valóban olyan tájak ezek, ahol érdemes élni. Ha nap mint nap ennyi szépséget lát maga körül az ember, bizonnyal megérzi az élet jóságát, a lelke, természete is átalakul, kivirul.






Teljesen mindegy, hányszor megyek el a villányi dűlők mellett, a Szársomlyó lábánál, nem tudom megunni a látványt. Sőt, egyre inkább kívánom újra és újra. Végeláthatatlan, hullámzó szőlősorok, a táblák között szétszórtan felbukkanó, apró présházak, színek kavalkádja. A borvidékek tényleg idillikusak.

És akkor még a hegy levéről nem is ömlengtem…