2014. december 11.

Vörösboros-csokoládés sütemény

Vannak az életben könnyen megszerezhető, egyszerűen elérhető örömök. Ez a csokis sütemény pont ilyen. Illatában és ízében a karácsonyt idézi, vörösborral kortyolgatva a legjobb kedélyjavító a világon. Egy olasz szakácskönyvben bukkantam a receptre még évekkel ezelőtt, s hamar a kedvencemmé vált. Játszva elkészíthető, különleges alapanyagot, cukrásztudományt nem igényel. Tésztája több napig finom puha marad, ám a legnagyobb ízélményt mégis sütés után egy órával adja. Addigra kihűl annyira, hogy gond nélkül fogyasztható legyen, ám az étcsoki-darabkák még enyhén folyósak és krémesek benne… El lehet képzelni.




Hozzávalók:

10 dkg étcsokoládé
4 tojás
20 dkg puha vaj
20 dkg cukor
25 dkg liszt
fél tasak sütőpor
1 tk fahéj
1 ek kakaópor
1,25 dl vörösbor



Elkészítés:

Aprítsuk fel a csokoládét egy nagy, nehéz késsel. Keverjük össze a lisztet a sütőporral, a fahéjjal, a kakaóval és a csokoládéval. Adjuk a vajat a cukorhoz, keverjük addig egy nagy tálban, míg az egész szép, krémes és világos nem lesz. A tojásokat válasszuk szét, a sárgájukat dobjuk a vajas krémhez. Ehhez a masszához felváltva adogassuk a lisztes keveréket és a vörösbort. Utána a tojásfehérjéket verjük kemény habbá, majd óvatosan keverjük a krémhez. Az egészet egyengessük el egy őzgerincformában, előmelegített, 180 fokos sütőben kb. egy óráig süssük. Ha kész, hagyjuk a tésztát rövid ideig pihenni a formában, majd borítsuk ki és hagyjuk kihűlni.



Míg a süti hűl, dekantáljuk valamelyik kedvenc vörösborunkat és helyezkedjünk kényelembe.

2014. november 18.

Egy kis kóstolót?

Mit tegyen az ember, ha szeretne megkóstolni egy igazi champagne-t, de az árcédula és a pénztárcájának tartalma köszönő viszonyban sincs egymással? Ha régi vágya Bock Magnifico-t kortyolgatni, de a család havi BKV-bérletét mégsem kockáztatná egy olyan borért, ami lehet, hogy nem is ízlik majd annyira? A megoldás egyszerű. El kell zarándokolnunk egy olyan szent helyre, ahol a prémiumkategóriás italokból pohárral is rendelhetünk, ahol egyetlen kortyért is kinyitják a palackot számunkra. Mert létezik ilyen. Nem is egy.



Ha csak abból indulunk ki, amit a filmeken látunk, vagy könyvekben olvasunk, akkor természetes, hogy megfogalmazódik bennünk a gondolat: champagne-t kóstolni kell. Egyszer az életben mindenképp. Csak van benne valami, amiért ilyen töretlen népszerűségre tett szert, amiért olyan elragadó és drága, és amiért mindenki áradozik róla! Ha csak egy sima pezsgő lenne, nem futott volna be ekkora karriert. Nincs mese: meg kell fejteni a titkát!

A legkézenfekvőbb megoldás Budapesten champagne-t kóstolni, a belvárosi Madách téren lévő Double Bubble pezsgőbár. Aprócska helyiség, óriási, mondhatni meghökkentő választékkal. Taittinger-től  Laurent Perrier-en át Louis Roedererig minden megtalálható, amivel a kategóriában foglalkozni érdemes. Ha a bőség zavarában nem tudnánk választani, bízzuk csak magunkat a szakértő kóstoltatóra, kérjük a tanácsát vagy a bár által előre összeállított kóstoló szettet. Nem fogunk csalódni. A poharunkba kerülő kóstoló mennyiség nem túl nagy, viszont ahhoz pont elég, hogy kialakuljon a fogalmunk az adott fajtáról.



Mi még nyáron kóstoltuk ott több pezsgőt, s akkor a kedvencemet is megtaláltam. Júniusban mindenki focilázban égett, én a laza érdeklődés szintjén figyeltem az eseményeket, nem rohantam haza egyetlen meccs kezdetére sem, de nem is mentem ki a szobából, ha elhangzott a kezdőrúgást jelentő sípszó. És mégis mi lett a kedvencem? A 2014-es Futball Világbajnokság hivatalos pezsgője, a Champagne Taittinger Brut Reserve. Az itóka 40 százalék chardonnay, 30 százalék pinot noir és 30 százalék pinot meunier szőlőfajtákból készült, és mennyei. Aranyló, szalmasárga színű, illata, mint egy különleges barackfa, mely egyszerre virágzik és érik. Ízében szintén nagyon gyümölcsös, buborékjai kellemesek, egyáltalán nem szurkálnak, hanem csak visszafogottan jelzik: pezsgőről van itt szó, kérem. Még most is furcsa számomra, hogy egy ilyen kifinomult ital hogyan válhatott a focivébé hivatalos italává. Inkább illik a tüllszoknyák világához, mint a stoplis cipők meg a B-közép – cseppet sem szofisztikált - miliőjéhez.



Megesik, hogy az ember nemcsak a francia champagne titkát szeretné megfejteni, hanem a legdrágább magyar borokét is. Prémiumkategóriás borokat a legtöbb étteremben vagy borbárban azonban még mindig csak üveggel rendelhetünk, bármilyen kedvesen mosolygunk a felszolgálóra, nem fogja felbontani azokat nekünk egyetlen pohárnyi mennyiségért. A belváros szívében, egy rendhagyó borboltban viszont bármikor kérhetünk egy féldeci Bock Magnificot, egy St. Andrea Merengőt, egy Gere Solust vagy akár egy Konyári Pávát. Hiába vinotéka, különlegessége folytán azt hiszem, többen fogják borbárként látogatni, mint olyan üzletként felkeresni, ahol az esti vacsorához szerzi be az ember az innivalót.  A Cultiviniben jelenleg 56 féle bort lehet pohárral is kóstolni, többnyire olyan kiemelkedő minőségűeket, amelyeket máshol nem, max a pincészetnél próbálhatnánk. A választék mellett azonban a kóstolás módja, ami igazán egyedi és éppen ezért csábító. 



Csupán kijelzőket kell nyomogatni és már folyik is a bor a poharunkba. Ultramodern kóstolóberendezések uralják a boltot, ahol mindenki magának választhatja ki, hogy éppen miből szeretne kortyolgatni. A kütyük hetekig megőrzik a felbontott bor frissességét, így az mindig tökéletes minőségben és hőfokon kerül a poharunkba. Ha gyerek lennék, utálnám, hogy ki kell maradnom ilyen mókából, most viszont örülök, hogy már elmúltam 18 éves.






A kóstolási menet a következő. Belépéskor 3 ezer forintért kapunk egy chipkártyát, amelyet pontosan ugyanúgy kell használnunk, mint egy bankkártyát. Ráadásul ugyanazokat a mozdulatokat kell eljátszanunk, mint amikor pénzt veszünk ki az automatából, csak most itt egy sokkal izgalmasabb rituáléról van szó. Ha kiválasztottuk a kóstolni kívánt fajtát, behelyezzük a gépbe a kártyánkat, eldöntjük, mekkora mennyiséget fogyasztanánk (0,25, fél vagy egy egész deciliter), megnyomjuk a hozzá tartozó gombot, és már csurog is a bor a poharunkba. A kellő hőfokon, a kívánt mennyiségben. Minden egyes műveletnél azonnal látjuk, hogy mennyi pénzünk maradt a kártyán, így könnyen eldönthetjük, újra feltöltjük (most már bármekkora összeggel), vagy lemerítjük teljesen és abbahagyjuk a szórakozást. Az induló összeg mintegy 6-8 pohárka kóstolóra elég.



Az itt kóstolt tételek közül nekem leginkább a bükki Gallay pincészet Blanc-ja nyerte el a tetszésemet. Azt kóstoltam elsőnek – aztán úgy emlékszem, hogy ötödiknek – végül azt vittem haza is. Pinot blanc és zenit házasságából született, elképesztően finom fehér bor. Már illatában is érezni, hogy különleges: fűszeres, vajas, kandírozott gyümölcsös illat nyűgöz le bennünket. Ízében a fehér húsú gyümölcsök, a hordós jegyek jönnek elő, s ami igazán tetszett, azok a ropogós savai. Szép hosszú lecsengésű, amolyan „muszáj visszakóstolni” fajta. Otthon olyan gyorsan fogyott el az üveg bor, mint a boltban a pohárkámból a kóstolónyi mennyiség. Most már csak egy üres palack emlékeztet arra, vittem haza valami finom vásárfiát.






2014. október 28.

Red obsession

Minden esztendőben húszezer hektár új szőlőültetvényt telepítenek Kínában, mert tudják, hogy a jövőbeni keresletet csak így lesznek képesek kielégíteni. (Összehasonlításként: ez a villányi borvidék tízszeresét jelenti). Az 1,3 milliárdos népességű országban az elmúlt évtizedben igencsak rákattantak a borokra, mára a bordói borok fő importőre lett Kína. De hogyan váltak az egyszerű borkedvelőkből a piaci árat alakító szereplőkké, s hogyan jutottak el odáig néhány év alatt, hogy a 2011-es Decanter World Wine Awards-on elnyerték a legjobb bordói fajtákból készített házasításért járó aranyérmet? Egy lebilincselő dokumentumfilm éppen ezekre a kérdésekre ad választ.

Fotó: IMDb

 A Red obsession nem egy alacsony költségvetésű dokumentumfilm, és ez már az első másodpercekben kiderül a néző számára. Elképesztően gyönyörű képi világgal indít. Bordeaux szőlőültetvényeit mutatja a magasból, majd közeli felvételeken is. Mintha egy cég jól sikerült reklámanyagát látnánk peregni: csalogató, hívogató, hatásvadász. Nincs az az ember, aki a képek láttán ne határozná el azonnal: fenébe a pálmafákkal, jövőre megy a család Bordeaux-ba és kész!

A lenyűgöző képkockák alatt a leghíresebb borászatok vezetői beszélnek az évszázados tradícióikról, munkáikról, a területről, valamint arról, hogy mindez mit jelent számukra. Többek között Chateau Lafite, Chateau Petrus, Chateau Margaux tulajdonosait hallgathatjuk a legnevesebb borszakértők, szakírók társaságában.  Mesélnek a szüretekről, a termesztésről, s hogy mennyire ritka Bordeaux-ban a kiváló évjárat, mennyire függ mindez az időjárástól. Például, hogy 1961 és 1982 után csak 2009 hozta el számukra a csúcsborokat.

Fotó: IMDb

Aztán szóba kerülnek a kínaiak is. Szédületes gazdasági fejlődésük az elmúlt tíz évben azt eredményezte, hogy ma háromszor annyi milliárdos él Kínában, mint az Egyesült Államokban. És ők mind híres francia borokat akarnak. Státuszszimbólum lett az országban drága bordeaux-i borokat birtokolni. Főként Chateau Lafite borokat.  Bármennyi pénzt képesek megadni egy 1982-es Lafite Rothschildért. Tényleg bármennyit. Ez a hozzáállásuk olyan mértékben rendezte át a piacot, hogy a legtöbb bordeaux-i borászat hagyományos vevői (amerikaiak, európaiak) elpártoltak, hiszen nem voltak képesek (hajlandók) megfizetni azt a csillagászati árat, amit a kínaiak érdeklődése produkált. Aztán az évszázad marketingfogásával a Lafite menedzsmentje még erre is rátett egy lapáttal. A 2008-as palackjuk nyakára rábiggyesztették a kínaiak legszerencsésebb számát, a 8-ast, természetesen kínai írásjeggyel. Az őrület a tetőfokára hágott az ázsiai kontinensen: babonából mindenki ezt a bort akarta birtokolni, meginni, főnökének ajándékozni vagy csak az otthoni szentélyébe kiállítani.

Aztán Bordeaux-ban történt egy újabb csoda. A 2009-es után a 2010-es is príma évjárat lett, így az árak még tovább kúsztak felfelé. A franciákat már Robert Parker is figyelmeztette, hogy ennek rossz vége lesz, de nem hallgattak rá. A Lafite vagy Margaux borokat egy lapon kezdték emlegetni a Louis Vuitton táskákkal, ám ez csak kérészéletű büszkeséget hozott a gazdáknak. Mert ahogy az a luxuscikkekkel lenni szokott: beindult a hamisítási üzletág is…

Fotó: IMDb

A hamisítás mellett azért elindult a kínai csúcsborászat is, hiszen már nem elégedtek meg a francia termékekkel, saját bort akartak. Napjainkban a Bordeaux-i pincészeteknél bojtárkodott kínai szőlészek-borászok segítik a hazai cégeket, hogy azok minél jobb minőségű borokat tölthessenek palackjaikba. A 2011-es Decanter World Wine Awards-on el is nyerték a legjobb bordói fajtákból készített házasításért járó aranyérmet a 10 font fölötti kategóriában. Ezzel a díjával Kína fel is került a világ bortérképére.

S hogy mindeközben Bordeaux-ban mi történt? Durrant a lufi: a 2011-es heves zivatarok, jégesők letarolták Médoc-ot. A borászoknak a teljes érés előtt kellett szüretelniük, hogy megelőzzék a további rothadást. El lehet képzelni, hogy minőségben mindez mit eredményezett. A 2011-es borok ára 60 százalékkal esett vissza 2010-hez képest. A gazdák a globális pénzügyi válság óta legnagyobb krízisüket érték meg 2012-ben.

Fotó: IMDb
Robert Parkernek megint igaza volt. Ám Bordeaux nem lenne az, ami, ha az ottani gazdák ennyitől kétségbeesnének és nekiállnának keresni valami más elfoglaltságot... 

2014. október 14.

Sorsszerű találkozások

Ha a fejemre esne egy virágcserép és a fellépő akut agybaj következtében úgy döntenék, holnaptól absztinens leszek, biztos vagyok benne, hogy a sors nem hagyná.  Kerülhetem én ki nagy ívben a bormustrákat, ignorálhatom a hétvégi boros rendezvényeket, akkor is olyan borokba botlom, amelyek azt bizonyítják: pontosan úgy jó az életemben minden, ahogy van. Csersavakkal, polifenolokkal, ingázó véralkoholszinttel.

A fenti megvilágosodás ott kezdődött, hogy múlt szombaton elmentünk túrázni a Pilisbe. Olyan gyönyörű őszi idő volt, hogy még csak véletlenül sem akartunk a négy fal között savanyodni. Az útvonalat előre kinéztük: Pilisszántó – Dobogókő - Pilis nyereg – Klastrompuszta – Pilisszántó. Laza 9 kilométer fel, majd ugyanennyi le, a hegység egyik legszebb, legváltozatosabb részén. Dobogókőt leszámítva túrázókkal nem nagyon találkoztunk (ha tippelhetek, mindenki a Rám-szakadékban zsúfolódott össze), ám mi ezt egy pillanatig sem bántuk. Az erdő csak a miénk volt.



Túrázásra – természetesen – nem terveztünk alkoholt vinni, sőt, még az esti vacsorához sem számoltunk ilyesmivel. Hazafelé azonban utunkba akadt egy hipermarket. Valószínűleg Magyarország legszebb fekvésű hipere, hegycsúcsokkal körülölelve a természet lágy ölén. A boltban pedig épp akcióztak: ha veszünk három üveg bort ugyanattól a pincészettől, megnyerhetünk egy borhétvégét pincelátogatással, borvacsorával, mindenféle kényeztetéssel. Egy percig sem gondolkodtunk. Három bor nálunk nem tétel, de most legalább kézenfekvő indokunk is volt, hogy miért pakolunk egyszerre több palackkal a bevásárlókocsiba.

És itt látom én a sors gondoskodó kezét. Ha nem a Pilist választjuk a kanapén fetrengés helyett, ha előre bevásároltunk volna máshol, akkor minden bizonnyal a vacsorához málnaszörpöt ittunk volna és nem Kamocsay Ákos Hilltop Neszmély  2013-as Prémium Sauvignon Blanc-ját. És akkor most mennyivel szegényebbek lennénk! Nagyon szeretem a sauvignon blanc borokat, kíváncsian vártam ezt is. Színe klasszikus, halvány zöldessárga, illatában jön a bodza ezerrel, ízében azonban már inkább a savanykás gyümölcsök dominálnak: egres, citrom és zöldalma. Üdít, frissít, stimulál. Másnapra egy csepp sem maradt belőle. Úgy gondolom, ennek a varázsitalnak köszönhető, hogy a túra következtében nem lett izomlázam. Többet ért ez a szer belsőleg, mint bármiféle sportkrém külsőleg.

Fotó: Neszmély Hilltop Zrt.

Mivel a hét utolsó napján is csalogatott az időjárás kifelé a szabadba, felkerekedtünk. Nem terveztünk semmi különösebbet, csak egy kis sétát Budapest belvárosában. A Bazilika mellé érve már határozottabbak lettünk: irány a DiVino. Igen ám, de az a fránya hely zárva volt. (Miért is nyitott volna ki? Milyen perverz ember akarna egy verőfényes vasárnap délután a főváros egyik legszebb műemlékének közvetlen szomszédságában kiváló borokat kóstolni???) Sokáig azért nem búslakodtunk, mintegy száz méterre tőle találtunk egy nyitva lévő borbárt. Az Erzsébet tér szélén, az egykori buszpályaudvar helyén megnyílt Prosit nevezetű vendéglátóipari egységet.



Nagy tolongás itt sem volt, a többség inkább a fűben heverészett vagy a szomszédos fröccsteraszon diskurált. Mi inkább gyorsan kértünk egy-egy pohár bort. Én a Sabar pincészet olaszrizlingjét kóstoltam, egy élénk, jó arányokkal bíró fehérbort. Ízében mandula, citrusok, pici mineralitás jelentkezett, közepes savval és alkohollal. Jó volt mellette ücsörögni, lógázni a bárszékről a lábamat, beszélgetni és bámészkodni. Ha az előző esti bor az izomláz ellenszere volt, akkor ez a gyógyírt jelenti az apátiára, bárminemű fásultságra. Szomorú egészen biztosan nem lesz tőle az ember.  



A második választásom a szekszárdi borász, Németh János 2011-es Deviant Syrah-ja volt. Őszintén bevallom, nem ismertem, éppen ezért választottam ezt. És milyen jól tettem! Annyira illett a helyszínhez, az időjáráshoz, a hangulatomhoz, hogy gyorsan meg is szavaztam az idei indiánnyár legjobb vörösborának. Illatában inkább a feketeborssal hódít, ízében pedig inkább gyümölcsösségével. Könnyed, jó ivású, nagyon finom syrah. Tipikusan az a „kérek még egy pohárral”-fajta.  Ezt olyan komolyan mondom, hogy hazaérvén első dolgunk volt, hogy rákeressünk, hol tudnánk beszerezni belőle egy-két üveggel. Már meg sem lepődtem az eredményen: néhány sarokra tőlünk természetesen kapható… Akarok én küzdeni a sorssal? Nem.



2014. október 7.

Ahová lépek, borfesztivál terem

Szüreti időszak van, természetes, hogy ilyenkor minden hétvégére jut néhány borfesztivál. Boldogság ez minden borissza életében: ha már egyszer fel kell készülni a télre, teljen az inkább mámorosan, mint szomjasan. Én a magam részéről élek a lehetőségekkel, kóstolok, ahol lehet. Ki nem hagytam volna például a szokásos, októberi, villányi mulatságot. Ám ilyenkor meglepetések is érik az embert. Borfesztiválba botlottam egy olyan vidéken is, ahol száz kilométeres körzetben egyetlen szőlőtőke sem található.



„Idén nem a szőlők érése szerint szüreteltünk, hanem rohadási sorrend szerint” – ez volt az általános vélekedés a villányi borászoknál most hétvégén, a Villányi Vörösbor Fesztiválon. Az iszonyúan esős augusztus és szeptember nagyon sok kárt okozott, és nemcsak a szőlőkben, hanem valamennyi gyümölcsösben egyaránt. Reménykedni azért lehet, a mostani, viszonylag meleg és napos időszak ugyanis a később érő, cabernet fajtákon még javíthat valamit. Addig is, míg ez kiderül, szórakoztattuk magunkat a már kóstolható, finom borokkal. Például Gere Tamás és Zsolt 2011-es Kékfrankos válogatásával. A kékfrankosok most kezdik újra visszanyerni presztizsüket, éveken át csak rozékban vagy házasításokban gondolkodtak a borászok velük kapcsolatban. Ez a válogatás is azt bizonyítja, hogy helye van önálló borként. Intenzív, mély aromákkal, gyümölcsökkel, fűszerekkel bíró bor, közepesnél magasabb savval és alkohollal, hosszú utóízzel. A másik kedvencem a fesztiválról Lelovits Tamás szintén 2011-es Cabernet Franc-ja volt. A franc-t már eddig is a villányi borvidék zászlóshajójának tartották, ám csak idén májusban jelentették be hivatalosan, hogy „életre hívtak” egy új borvidéki márkát Villányi Franc néven. A világ borászatában a cabernet franc önállóan csak ritkán jelenik meg, többnyire házasítják. A villányi borvidék adottságai azonban kihozzák belőle a maximumot, így ott egészen elképesztően finom tételeket produkál. Lelovits Tamásé is ilyen, erdei gyümölcsös, kökényes illattal, feszes savakkal, egy leheletnyivel több hordóval, de szép egyensúllyal. Gondolom jó sokan megkóstolták rajtam kívül ezeket a borokat, mert annyi embert én még a villányi fesztiválon nem láttam, mint idén, pedig a számát sem tudom megmondani, hányszor buliztam már végig ott október első hétvégéjét.  



A németországi Ulmban viszont most voltam életemben először. Állítólag az ország legkisebb nagyvárosa, félúton München és Stuttgart között. Ott született Albert Einstein, emellett büszkélkedik egy akkora székesegyházzal, mely a kölni dómot is lepipálja, egy meseszerű halásznegyeddel és egy sörgyárral is. Mindezek ellenére nem fizikus-találkozót, műemlékek napját, vagy sörös fiesztát rendeztek, hanem egy olyan eseményt, amely semmilyen szempontból nem kapcsolható a városhoz: egy borfesztivált.



Mivel a környéken még csak fotókon sem látni szőlőtőkéket, az ulmi borfesztivál célja nem is az volt, hogy a turistákat megismertesse a helyi kiválóságokkal, hanem hogy az ulmiaknak bemutasson néhány indokot, miért is szeretnek az emberek borvidékeken élni. Így kóstolni lehetett francia, olasz és dél-tiroli borokat.  Persze, ahogy az Németországban lenni szokott, ez a borfesztivál sem csak az italozásról szólt, óriási lakoma kapcsolódott hozzá. Németországban vagyunk, hogyan is lehetne borozgatni komplett háromfogásos menü nélkül?



Mivel a kínálatból a dél-tiroli fajtákat ismertem kevésbé, azokat kóstoltuk. Elsőként Kurtatsch pincészet weissburgunderét (itthon inkább pinot blanc vagy fehérburgundi néven ismert), egy nagyon friss, almás-citrusos fehérbort. Szeretem a weissburgundereket, aromája nagyon közel áll az ízlésvilágomhoz, de sajnos ritkán találkozom vele. Ezért is örültem, hogy ismét kóstolhatok. Majd jött az osztrák Hugl zöldveltelinije. Ennél is domináltak a citrusok egy kis mentával és borssal fűszerezve. Savkészlete szép és gazdag, igazi üdítő bor. Mivel ennyire ízlett ez a fehér, gondoltam, megkóstolom a borászat zweigeltjét is. Ez olyan lazára sikerült, hogy először azt hittem, sillert iszom, de mondták, hogy nem az. Nem igazán tudtam hova tenni ezt a fura bort, úgyhogy inkább maradtam továbbra is a fehéreknél. Azok nagyon bejöttek. 





A borfesztivált egyébként Ulm belvárosában, legnagyobb nevezetessége, a székesegyház (münster) közvetlen szomszédságában rendezték. A münster valóban hatalmas, „a világ legnagyobb templomtornya” címet birtokolja a maga 161,5 méterével. Egyébként nem valódi székesegyház, sosem székelt ott püspök, viszont a gótikus építészet egyik remekműve. A toronyba, ahonnan gyönyörű a kilátás, 768 lépcső vezet fel. És ugyanennyi le. Nem árt ez utóbbival is kalkulálni, ha valaki úgy dönt, hogy felmegy a csúcsra, hiszen lefelé sincs lift. Én nem tudtam kihagyni. Ha már egyszer ott voltam, megmásztam. A túra következményeként fellépő több órás vádliremegést is pótolta a vizuális élmény, amiben ott fent volt részem.







A város központja halász és cserzőnegyed volt a középkorban. A kézművesek egy csatorna fölé építkeztek, mely a Dunába folyik bele. A negyed középkori hangulata megmaradt a mai napig, nem látszik, hogy a második világháború bombázásai olyan nagy pusztítást végeztek a városban. Az apró, gerendavázas házak szorosan egymáshoz simulnak, szűk, kanyargós utcákon lehet eljutni a negyed egyik végéből a másikba. Rengeteg apró kávézó, étterem, söröző van errefelé, ha valaki séta közben nagyon elfáradna, lazíthat a folyamatos vízcsobogást hallgatva - már ha az nem idegesíti a halálba.







Noha szőlőföldjük nincs, sajnálni nem kell a helyieket. Ulmban 417 éve készül sör, az alapanyagot a környéki komlóültetvényekről szerzik be. Gold Ochsen – Arany Ökör: ez a sör neve. Mindenhol kapni, mindenhonnan a sör emblémája köszönt ránk, abban a pillanatban, ahogy beérünk a városba, a vasútállomáson, hirdetőtáblán, egészen addig, míg búcsút nem intünk Ulmnak. Nem ok nélkül büszkék a helyiek, sörük idén a denveri sörversenyen (World Beer Cup) egy arany és egy ezüstérmet nyert el. A bajnokságon 58 ország 1403 sörfőzdéjének 4754 söre mérettetett meg. Az aranyérmet egyik búzasörük, a Kristallweizen névre hallgató itóka nyerte el. Én a sima búzasörüket kóstoltam – mert sajnos a sörözőben, ahol ittunk, véletlenül sem szóltak, hogy van egy díjnyertes búza is -, de ez valójában csöppet sem csorbított az élményen. Nagyon finom volt az is.


2014. szeptember 26.

Kell néha a sör is

Léteznek a nőkről bizonyos sztereotip vélekedések, amelyek borzasztóan tudnak idegesíteni. Például, hogy a gyengébbik nem az édes borokat szereti, meg a gyümölcsös söröket, a csökkentett szénhidrát-tartalmú élelmiszereket, a 0,1 százalékos tejet, meg a zsírszegény salátaöntetet. Én nem tudom, milyen társaságba keveredtem, de a környezetemben élő nőknek eszük ágában sincs kalóriákat számlálgatni, boldogak attól, hogy egészséges étvággyal és ízléssel áldotta meg őket a sors. Úgy vélik, a bor legyen száraz, a sör kesernyés, a csülök meg készüljön pékné módra, mert úgy kerek a világ. Úgy volt kerek a múlt heti Főzdefeszten is.



Barátnőmmel szombaton már délelőtt Budapest legcsodálatosabb sugárútjának közepén söröztünk jóízűen, lazán, bűntudat nélkül, mintha a korai alkoholbevitel nemcsak a reszkető kezű korhelyek, de az egész emberiség legtermészetesebb dolga lenne. Minden adott volt jókedvünkhöz. Az időjárás a legszebb arcát mutatta, az autómentes rendezvénynek hála a motoros járgányok nem pöfékeltek az orrunk alá, az épületeket olyan szögből csodálhattuk, ahonnan máskor esélyünk nincs megfigyelni azokat, a sörfőzdék kínálata azt is elfeledtette velünk, hogy léteznek hétköznapok.






Az első választásunk egy Kentucky bourbon hordóban érlelt ale volt. Nem mondom, hogy első olvasatra nem lepődtem meg ezen a kombináción, de aztán rájöttem, hogy gabona mindkettő, mi bajuk lehet egymástól? És valóban, az alap ale sörnek nemcsak plusz ízeket, karaktereket ad a hathetes bourbon hordós érlelés, hanem némi izmot is. Alkoholtartalma 6 százalékról 8 százalékra erősödik tőle. A plusz karakterek egyébként hasonlítanak ahhoz, mint amikor egy bort barrikolnak. Ott is, itt is megjelennek az ízben a fás jegyek, főként egy kis leheletnyi vanília formájában. Gazdagabbá, izgalmasabbá teszi az alapsört ez a kis furfang. Ha lehetne a sörök leírásánál is alkalmazni a borbírálói nyelvezetet, valami ilyesmit írnék: meleg, gesztenyebarna szín, sárgásfehér habbal, illatában a füstös jegyek mellett megjelennek a birses gyümölcsök, ízében szintén, de itt már jön a komlós keserűsség, melyet a vanília kerekít le gyönyörűen. Buborékjai lágyak, utóíze hosszan tartó. Kiváló életélvező ital.



Következő választásunk a BigFoot Sörfőzde sötét búzasörére esett. Be kell vallanom, ilyet sem hallottam még, hogy sötét búzasör… Szóval ki kellett próbálni. Kínálónk elmondta, négyféle sötét maláta adja a sör alapját, attól lesz szép testes a végeredmény. Razzia névre keresztelték, ennek és valamennyi BigFoot sör címkéjének grafikája pedig a Rejtő Jenő képregényeket idézte számomra. Nekem mindenesetre nagyon tetszett. Mind a csomagolás, mind a tartalom.



Sörözéskor természetesen megéhezik az ember, s szerencsére egy ilyen rendezvényen nem kell órákig keresni az ebédnek valót. Mi azonban mégsem a közelben lévő árusokat céloztuk meg, hanem végigmentünk az Andrássy úton, egészen a Városligetig, hiszen az a hír járta, hogy a Vajdahunyad várban vad- és halfesztivál zajlik éppen. Odajutni azért nem volt egyszerű, hiszen a Hősök tere a Nemzeti Vágta miatt teljes egészében le volt zárva, kerülnünk kellett jó nagyot. A várig úgy értünk el, hogy először megkerültük a Műcsarnokot, s mivel ott is le volt zárva minden, megkerültük a városligeti tavat is.










A Vajdahunyad vár nekem mindig is a Csipkerózsika kastélyt fogja jelenteni, hiába ad helyet komoly intézménynek, a Mezőgazdasági Múzeumnak, hiába múltam már el öt éves.  Odafelé gondolatban el is képzeltem a meseszerű képet, a hal- és vadfesztiválról, ökörsütésestől, halászhálóstul, mindenestül.  Aztán jól meg is döbbentünk, amikor megérkeztünk, hiszen ami a halfesztiválból először ránk köszönt, egy sushi pult volt. Aztán meg a sült hekkes. Már majdnem elkezdett lefelé görbülni a szám, amikor végre megtaláltuk, amit kerestünk. „Gombás vadragu és csülök pékné módra” – hirdette a felirat, tehát letáboroztunk. A vadragu egészen elképesztően finom volt, omlós hússal, enyhén édeskés, istenien fűszerezett szósszal.  A csülök sem hagyott semmi kívánnivalót maga után, ám mivel bennünk aranyos kis gyomor és nem egy betonkeverő működik, a nehéz ételek után meg kellett támogatnunk emésztésünket. Egy-egy kupica málna és barackpálinkával zártuk a napot és ha lett volna nálunk egy kockás pikniktakaró, valószínűleg végigfeküdtünk volna a zöldben azon morfondírozva, hasonlítanak-e a gomolyfelhők a sörhabhoz, vagy sem.

2014. szeptember 2.

Württemberg, a felfedezésre váró német borvidék

Noha Württemberg Németország negyedik legnagyobb borvidéke, kevés embert ismerek, aki kapásból sorolná a legjobb helyi pincészeteket vagy gondolkodás nélkül ajánlani tudna néhány olyan bort, amit érdemes megkóstolni. Pedig a táj lenyűgöző, a borok szintúgy. Felfedezésükre, megismerésükre a legjobb alkalom a stuttgarti borfesztivál, ami jelenleg is tart, ott most éppen a sörcsapokból is württembergi bor folyik. A pincészetek két hétig az óváros főterén csábítgatják a turistákat, térítgetik a népet, próbálják a malátáról a gyümölcsre szoktatni az egybegyűlteket. Engem egy igazán különleges fehérborral sikerült levenniük a lábamról.





Württemberg Németország dél-nyugati részén helyezkedik el, Stuttgart és Heilbronn között (plusz- mínusz néhány kilométer). A két várost összeköti a Tiszánál is erőteljesebben kanyargó Neckar folyó, a borvidéket pedig ugyanez osztja ketté, hiszen tőle jobbra és balra is ültetvények sora húzódik. (Ha csak a térképre ránézünk, akkor is látszik, hogy borvidéken járunk, beszédes településnevek vannak errefelé: Weinsberg, Weinstad, stb.) Ahogy a folyó a dombok között szlalomozik, s körülöleli a szőlőterületeket, mesebeli vidék tárul elénk.







Érdekesség errefelé, hogy a folyó partján, a lejtő irányára merőlegesen is telepítenek szőlőket a helyi gazdák. A domboldal néhol annyira meredek, hogy szinte álldogálni is nehéz rajta, nemhogy művelni. Ezért a teraszos elrendezés – gondolom én. De ez egyben azt is jelenti, hogy a szőlőben a traktorozás kizárt, kézzel történik minden egyes művelet. Ha kis háztáji, hobbigyümölcsösről lenne szó, nem is döbbennék meg ezen, ám itt hatalmas ültetvények húzódnak, szőlősorok futnak, ameddig a szem ellát. Az egyetlen „gépesítés”, hogy a szőlősorok végénél van általában egy csörlőszerű felvonó, ami a leszedett termést juttatja el a hegy tetején lévő présházhoz. Így legalább szüretkor nem kell egy nap százszor, tele vödör szőlővel föl-le rohangálni a csúcsra.



Akad itt más fura dolog is. Például, hogy a gazdák a szőlőfajtákat részletekben szüretelik, nem pedig egyszerre. Először a teljes érés előtt, majd a teljes éréskor, majd akkor, amikor megjelennek az aszúsodott szemek is. A feldolgozást is külön-külön végzik, s a palackozást is természetesen. Így aztán lesz a gazdának pinot noir-ból (német nevén spätburgunderből) Quälitatswein-ja és Spätlese bora is. Az európai bortörvény megengedi a hidegebb éghajlatú területeken, így Németországban is a must cukorfokának mesterséges növelését.  Élnek is ezzel a lehetőséggel, így tényleg érdemes kóstolás vagy vásárlás előtt tanulmányozni a boroscímkéket. A Qualitätswein – szó szerint minőségi bor, de ez ne tévesszen meg senkit, mert ez a minőségi borok legalacsonyabb szintjét jelöli. Itt megengedett a must cukrozása illetve koncentrálása is (ide tartoznak a korai szüretelésű borok is). A Qualitätswein mit Prädikat (vagy Prädikatswein) – a magas minőségi kategóriába sorolt borok gyűjtőneve, a borok hozzáadott cukrot nem tartalmazhatnak. A Spätlese a késői szüretelésű borokat jelöli. Az Auslese borok a desszertborok kategóriájába tartoznak, itt szüretkor a fürtökön már aszúsodott szemek is vannak.



Kíváncsian érkeztem egyébként a stuttgarti borfesztiválra, gondoltam, hogy valamennyire más lesz, mint magyar társai (például, hogy biztos nem lesz belépő), de hogy ennyire különbözni fog, azt már nem. 






Az egész rendezvény ugyanis inkább hasonlított egy gasztrofesztiválhoz, vagy éttermek versenyéhez, mint bormustrához.  Stuttgartban a pincészetek nemcsak egy-egy bódéval és borkínálatukkal települtek ki a rendezvényre, hanem teljesen felszerelt konyhájukkal, éttermükkel. Az egész első pillantásra úgy tűnt, mintha egy sima hétvégi sváb mulatságra csöppentem volna be, csak itt az ételekhez nem sört, hanem bort kínáltak. A különös érzést fokozták a népviseletbe öltözött felszolgálók, akik amint megláttak, leültettek az asztalhoz, nem is hagyták, hogy a pulthoz elmenjek. Nemcsak én lepődtem meg egyébként, hanem ők is, mert számukra meg az volt furcsa, hogy akad valaki, aki enni nem, csak borozni szeretne. Persze úgyis megéhezik az ember előbb-utóbb, főleg ha ínycsiklandó illatok terjengenek a levegőben és az orra előtt szolgálják fel a sültkolbászt, a hagymás krumplisalátát, a sült húsokat, a hüttékből jól ismert, laktató, sajtos nokedlit (käse spätzle), úgyhogy sokáig nem kérettem magam. Valóban a turisták csábítására lett kitalálva az egész.







Noha Württemberg vörösborairól híres (a szőlőterület 80 százalékán vörösbort adó szőlőt termesztenek) a fesztiválon én mégis a fehérboroknál ragadtam le. Elsőként a weinstadti Knauß Pincészet 2013-as, száraz (trocken) rizlingje fogott meg. Visszafogott, elegáns illattal hódít, melyben citrusok, zöldalma és egy pici virág érződik. Savai lendületesek, már a korty első felében jelentkeznek, s sokáig nem tűnnek el.  Aztán Hans-Peter Wöhrung 2013-as weissburgundere (pinot blanc-ja) ízlett nagyon. Vakkóstolón biztos nem találtam volna ki, mit iszom, nem igazán szokott ilyen bor kerülni a poharamba. Almás-körtés, tartalmas, reduktív bor, komoly savakkal.



Jókedvre derített még a fellbach-i Schnaitmann Pincészet Silvanere (zöldszilvánija) is. Izgalmas birses, barackos, mangós illatával, mély, gazdag ízvilágával (a szájban is érezni az illata által ígért gyümölcskosarat), kerek, de nem túl hosszú savai nagyon jól estek nekem. Én már itt eldöntöttem, hogy nem is akarok vöröseket kóstolni, annyi szép és különleges tételt találtam a fehérek között. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy a java még hátra van. Ami a leginkább ízlett, az egy egészen különös fajta szőlőből készült bor volt. Bad Cannstatt-ból (Stuttgarthoz tartozó területről) származó fehérbor, a neve Justinus K.



A Justinus K (alias Justinus Kerner) nem egy jól hangzó fantázianév. A szőlőfajtát hívják így, melyet rajnai rizling és trollinger keresztezésével hoztak létre még a 20. század elején. Justinus Kerner német költő volt, számos bordalt írt, egy szőlőnemesítő pedig úgy gondolta, méltó megemlékezés lenne, ha vadiúj szőlőjét róla nevezné el. Ennyi a sztori. A gazdák egyébként szeretik ezt a szőlőt, mert nem egy finnyás fajta. Ahol a rizling jól érzi magát, ez is bőségesen terem. A belőle készült bor pedig egészen elképesztő. Illatos, citrusos, friss. Ebben a Bad Cannstatt-i tételben még egy pici buborék tovább fokozta ezt a frissességet. Ízében körtés-almás jegyek dominálnak, savai ropogósak, s szép hosszú utóíz jellemzi. A fesztiválon egyébként magamtól nem is választottam volna ezt. A borászat egyik alkalmazottja ajánlotta, amikor mondtam neki, hogy csak olyan tölthet, amiben véletlenül sincsen semmi maradék cukor, semmi édeskés íz, különben nagy hisztit rendezek. Közölte, hogy akkor ez az én borom lesz, neki is nagy kedvence, kóstoljam meg. Mosolyogva várta a hatást, tudta, hogy ízleni fog. Hoztam belőle haza is. Mondanom sem kell, nem érte meg a másnapot…