2014. március 23.

Ócsa: láperdő, zsúptetős borospincék

Az ember nem is gondolná, milyen különleges látnivalókkal büszkélkedik a Pest megyei Ócsa. Nem, nem az elfuserált lakóparkra gondolok, hanem arra, ami igazán említésre méltó, valódi érték a településen: a láperdőre és az országban egyedül itt fellelhető, löszrétegbe vájt, zsúptetős borospincékre.
A láperdő egy része szabadon látogatható, tanösvény vezeti az egyszeri, kíváncsi turistát, másik része fokozottan védett terület, így oda csak engedéllyel, szakvezetéssel teheti be lábát bárki ember fia. Érdemes egyébként megnézni, mert amíg meg nem tapasztaljuk, csak halvány fogalmunk lehet arról, milyen egy láperdő. Többnyire csak vízben ácsingózó fák, rémtörténetek és fura szavak - mocsár, ingovány, lidércfény, tőzeg - jutnak eszünkbe, ha láperdőre gondolunk.





A valóság azonban meglepően pazar és magával ragadó (a szó átvitt és valódi értelmében is). A tőzeg remeg a lábunk alatt, ahogy megyünk, mert ez a különleges anyag valójában egy szivacs: amikor sok vizet kap, felszívja, és csak nagyon lassan engedi ki magából. Emiatt nem túl szilárd, de legalább biztosítja az állandó vízborítottságot környéken. Az égererdő hatalmas, szívós fái, valamint a százával virágzó mocsári gólyahír jól tűrik a hidratálást, olyannyira, hogy egy pillanatra el is hisszük nekik, élhető környezet a lápvidék.





Ha már egyszer bemerészkedtünk a láperdőbe, nem könnyen jutunk ki onnan. A víz általában térdig-lábszárközépig ér és nem ritka, hogy bokáig süllyedünk az iszapos talajba. Vánszorogva, botorkálva két kilométert nagyjából két óra alatt teljesíthetünk, és persze végig azon kell izgulnunk, hogy az állandó imbolygás ellenére valahogy megússzuk szárazon, hasraesés nélkül (a vágy egy járókeretre, hirtelen óriásira nő).  De még így is megéri, mert feledhetetlen élményben lesz részünk. Meg kipirult arcban, egy kis akut víziszonyban és a garantálható másnapi izomlázban. 
Nem csoda, ha ezek után semmi sem tűnik szebbnek, mint egy borokat kínáló pincesor a közelben.



A településtől délebbre lévő Öreghegyen találhatók a nagyon különleges formájú, földbe vájt, nádfedeles pincék. A kemény löszrétegbe furkált, mintegy 150 pincéből nagyjából 80 „működik” ma is, bár nem mindegyikben tárolnak bort. A nyeregtetős, ollóágas pincék a nádtetőnek köszönhetően hátulról úgy néznek ki, mintha öregasszonyok fejkendői lógnának ki a földből. A népi építészet látványos remekei ezek.





Nemcsak a pincék tetőszerkezete páratlan, hanem a lejáratuk is. Nincs ugyanis lépcső, csak egy keskeny lejtő, melyet gádornak hívnak, és amelyeken azelőtt a hordókat gurították lefelé. Kapatosan a pincéből feljönni ezen a meredek pincetorkon több mint lehetetlen, valamiért mégis ezt részesítették előnyben. Maguk a pincék is keskenyek, ám legtöbbször nem csak egyetlen águk van, hanem kettő vagy három.





A legtöbb pincénél folyó asztali bort termelnek saját használatra, barátokra, bennszülött fogyasztókra és arra tévedő turistákra gondolva. Furcsa egyébként, de amerre a szem ellát, sehol egy szőlőtőke, csupán a kiskertekben találkozhatunk valamennyivel. (Ez is a TSZ-esítés nagy ötleteinek köszönhető: minden négyzetmilliméteren aranyló búzatábla váltotta a szőlőket.) Pedig a helyi borról még Krúdy is írt: „Az ócsai állomáson azelőtt minden rendes ember hörpintett egyet, ha a Kunság felé utazott.” Ma az ócsaiak többnyire vásárolják a szőlőt. Alföldi borokról lévén szó, könnyedebb itókákat kóstolhatunk a pincéknél, ami egyáltalán nem gond, hiszen nagyon jól tud esni egy-egy pohár ócsai nedű, ha szomjazzuk a felfrissülést. 




A környezet a maga fura pincéivel páratlan látványt nyújt, a helyiek nagyon vendégszeretők, így csak repül az idő, s egyszercsak azt vesszük észre, hogy pontosan olyan könnyű ottragadni, mint a láperdő mocsaras, iszapos, gumicsizma-marasztaló talajában.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése