2014. május 6.

Pincetúra Dél-Burgenlandban



Az osztrák borokról mindeddig vajmi kevés fogalmam volt. Nem tudatosan kerültem egyiket sem, csak így alakult. Na de milyen a bacchusi gondviselés? Pont azon a hétvégén, amikor Sopronban pihentünk, a határ másik oldalán, Dél-Burgenlandban nyitott pincenapokat tartottak. Mi pedig értünk a jelekből, mentünk.



Az első, amit Burgenlandban megtanultunk, hogy a bezzegszomszédaink a fesztivál-szervezéshez is jobban értenek, mint mi. Náluk minden a turistákról, vagyis rólunk szól, mégpedig így: minimális összegért (két napra 24 euró a jegy) totális kiszolgálást kapunk. Értünk jönnek Magyarországra (Szombathelyre, Kőszegre vagy Körmendre), és vissza is hoznak, emellett folyamatosan ingáznak a dél-burgenlandi települések között, hogy mindenhova eljuthassunk (hop on, hop off), a helyi pincészetek között pedig – gondolva a kényelmesekre is - taxijárat áll rendelkezésünkre (természetesen teljesen ingyenesen). Az árban benne van a kóstolópohár, az információs nyomtatványok és a térkép is. A borkóstoló az összes résztvevő pincészetnél ingyenes, és még egy 5 eurós bónt is kapunk, amit akkor válthatunk be, ha legalább 6 üveg bort veszünk valahol (naná, hogy veszünk). A vendéglátó pincék ráadásul még meg is etetnek minket a legjobb falatokkal, sajtokkal, péksüteményekkel, házi kencékkel, elképesztő finomságú sonkákkal. (Egy gyors fejszámolást követően egyértelművé válik, hogy mindez Magyarországon elképzelhetetlen lenne: durván 8 ezer forintért bebarangolni egy borvidéket, 70 pincészet több száz borát végigkóstolni, közben pocakunkat degeszre tömni…)



Aztán azt is megtanultuk, hogy nem kell mindenáron ragaszkodnunk az eredeti tervünkhöz, bármikor belefér egy újratervezés, csak nyerhetünk vele. Így jártunk Deutsch Schützen településen a Kopfensteiner pincészettel. Nem szerepeltek a „feltétlenül meglátogatandó” listánkon, de amikor leszálltunk a buszról, leszakadt az ég és ők voltak a legközelebb… Csak menedéknek szántuk, arra az időre, míg száraz körülmények között átböngésszük a térképet, de ott ragadtunk. 




Ha már ott voltunk, kértünk egy kis kóstolót 2013-as olaszrizlingjükből (welschrizling), ami olyan üde, frissítő és finom volt, hogy az első korty okozta döbbenettől csak nehezen tudtunk megszólalni. Ízében, illatában egyaránt a citrusok domináltak, ropogós savai, tökéletes arányai azonnal rabul ejtettek. Majd megkóstoltuk kékfrankos rozéjukat is, és akkor már tudtuk, hogy nincs megállás. Majd jött az első vörös, a 2011-es kékfrankos. Sötét bíbor színű bor, cseresznyés illattal, közepes testtel, gyönyörű ígéretekkel. Megkóstoltuk a zweigeltjüket is, remélve, hogy valamibe majd bele tudunk kötni, úgyse nagyon szeretjük ezt a fajtát, de ők még ebből is elképesztőt produkáltak. Aztán a prémium kékfrankosaik után már tudtuk, hogy hamarosan búcsút veszünk 5 eurós bónunktól. (Egyetlen bajunk az volt a pincészettel, hogy csak németül beszéltek, így sajnos nem tudtuk magát a borászt igazán megismerni, pedig jó lett volna hosszasan csacsogni azzal, aki ilyen tételeket produkál.) 



Találtunk azért olyan borászt, akivel lehetett angolul diskurálni. Például Gerald Ungert, aki miután bejárta a világot és elvégzett néhány szőlész-borász iskolát, átvette szülei pincészetét és borkészítésre adta fejét. Az ő kékfrankosát kóstolva azonnal a soproni Katrin Pfneiszl jutott eszembe, ahogy szomorúan mesélte, hogy a legutóbbi kékfrankos kiállításon nem túl kedvezően nyilatkoztak az osztrákok a magyar borokról. Szerintük ugyanis a mieink ő drágaszágaikkal nem kelhetnek versenyre. Lehet ezen vitatkozni, de Gerald Unger kékfrankosa a napi portyánk sokadik olyan kimagasló tétele volt, amelyből muszáj volt hazavinnünk, hogy otthon is újra át tudjuk élni az élményt. A borász egyébként 2010 ősze óta használhatja kékfrankos borain a DAC-megjelölést (Districtus Austriae Controllatus). Ilyet csak olyan borok kaphatnak, amelyekben egyértelműen megjelennek a származási helyükre jellemző jegyek. Sokan persze (főleg magyarok) ezt kritizálják, merthogy a szigorú osztrák játékszabályok egységes stílust írnak elő (szín, illat, alkoholtartalom, hordóhasználat, stb) és ezért szinte már nem lehet különbséget tenni kékfrankosaik között. Mindennek van pro és kontra oldala, de azt gondolom, annyi bor van a világon, hogy ha valakit ez nagyon zavar, igyon mást.




A dél-burgenlandi nyitott pincenapoknál egyébként csak egyetlen dolog nyerte el a citromdíjat: az időjárás. Kedves, jóravaló emberek vagyunk, nem érdemelnénk csontig hatoló hideget és szakadó esőt, mégis azt kaptuk a nyakunkba. De az is csak a szomszédoknál fordulhat elő, hogy amikor egy helyi lakos azt veszi észre, hogy 8 ember vár bőrig ázva, jéggé dermedve a shuttle-buszra a megállóban, akkor felajánlja 5 személyes kocsiját, és felviszi őket a szőlőhegyre, a többi nyitott pincéhez. Kilencen préselődtünk nemzetiségi ad-hoc taxinkba: egy dél-burgenlandi, hét bécsi és két magyar. Életemben nem kacagtam annyit vadidegen emberekkel, akiknek egyetlen szavát sem értem, de ott a könnyem is kicsordult. Helyzetkomikum volt a javából, amire csak koccintani lehetett. Schützenhof pincészetnél landoltunk, így ott kóstoltunk meg néhány pohár bort. 




Csodák csodája, náluk nem is a kékfrankos nyűgözött le, hanem a merlot-juk és a pinot noir-juk. Szeretem a merlot-t, de inkább a délebbi fajtákat, a szekszárdit, villányit, és érdekes módon az övékét is inkább azokhoz tudtam hasonlítani. Jó testes bor volt, sötét rubinvörös színnel, erdei gyümölcsös illattal, egy hangyányi dohánnyal, tökéletes hordóhasználattal. 2012-es, „Szapary” névre keresztelt pinot-juk igazi elegáns bor, szerintem még a burgundi gazdák is csettintenének egyet, ha hozzájutnának.




Pincetúránk során egyébként számos érdekes dologgal találkoztunk. Például a Wachter-Wiesler pincészet 2012-es, Béla-Jóska (!) névre keresztelt kékfrankosával. A bort a két nagypapa tiszteletére nevezték el így, ők egyesítették ugyanis hajdanán a két borászatot. Színtiszta gyümölcs (cseresznye és meggy) árad a borból, könnyen iható, tiszta itóka, amelyből egy huncut palack szintén hazajött velünk.




A régió egyébként már természeti adottságaiban is lélegzetelállító, bármelyik pincészet teraszán szívesen ücsörögnék pohárral a kezemben hosszú órákon át vagy bóklásznék fel-alá a szőlőhegyen naphosszat. Rengeteg felfedezésre váró borászat működik ott, szóval van rá néhány felnőtt okunk, hogy visszamenjünk Dél-Burgenlandba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése