2014. október 7.

Ahová lépek, borfesztivál terem

Szüreti időszak van, természetes, hogy ilyenkor minden hétvégére jut néhány borfesztivál. Boldogság ez minden borissza életében: ha már egyszer fel kell készülni a télre, teljen az inkább mámorosan, mint szomjasan. Én a magam részéről élek a lehetőségekkel, kóstolok, ahol lehet. Ki nem hagytam volna például a szokásos, októberi, villányi mulatságot. Ám ilyenkor meglepetések is érik az embert. Borfesztiválba botlottam egy olyan vidéken is, ahol száz kilométeres körzetben egyetlen szőlőtőke sem található.



„Idén nem a szőlők érése szerint szüreteltünk, hanem rohadási sorrend szerint” – ez volt az általános vélekedés a villányi borászoknál most hétvégén, a Villányi Vörösbor Fesztiválon. Az iszonyúan esős augusztus és szeptember nagyon sok kárt okozott, és nemcsak a szőlőkben, hanem valamennyi gyümölcsösben egyaránt. Reménykedni azért lehet, a mostani, viszonylag meleg és napos időszak ugyanis a később érő, cabernet fajtákon még javíthat valamit. Addig is, míg ez kiderül, szórakoztattuk magunkat a már kóstolható, finom borokkal. Például Gere Tamás és Zsolt 2011-es Kékfrankos válogatásával. A kékfrankosok most kezdik újra visszanyerni presztizsüket, éveken át csak rozékban vagy házasításokban gondolkodtak a borászok velük kapcsolatban. Ez a válogatás is azt bizonyítja, hogy helye van önálló borként. Intenzív, mély aromákkal, gyümölcsökkel, fűszerekkel bíró bor, közepesnél magasabb savval és alkohollal, hosszú utóízzel. A másik kedvencem a fesztiválról Lelovits Tamás szintén 2011-es Cabernet Franc-ja volt. A franc-t már eddig is a villányi borvidék zászlóshajójának tartották, ám csak idén májusban jelentették be hivatalosan, hogy „életre hívtak” egy új borvidéki márkát Villányi Franc néven. A világ borászatában a cabernet franc önállóan csak ritkán jelenik meg, többnyire házasítják. A villányi borvidék adottságai azonban kihozzák belőle a maximumot, így ott egészen elképesztően finom tételeket produkál. Lelovits Tamásé is ilyen, erdei gyümölcsös, kökényes illattal, feszes savakkal, egy leheletnyivel több hordóval, de szép egyensúllyal. Gondolom jó sokan megkóstolták rajtam kívül ezeket a borokat, mert annyi embert én még a villányi fesztiválon nem láttam, mint idén, pedig a számát sem tudom megmondani, hányszor buliztam már végig ott október első hétvégéjét.  



A németországi Ulmban viszont most voltam életemben először. Állítólag az ország legkisebb nagyvárosa, félúton München és Stuttgart között. Ott született Albert Einstein, emellett büszkélkedik egy akkora székesegyházzal, mely a kölni dómot is lepipálja, egy meseszerű halásznegyeddel és egy sörgyárral is. Mindezek ellenére nem fizikus-találkozót, műemlékek napját, vagy sörös fiesztát rendeztek, hanem egy olyan eseményt, amely semmilyen szempontból nem kapcsolható a városhoz: egy borfesztivált.



Mivel a környéken még csak fotókon sem látni szőlőtőkéket, az ulmi borfesztivál célja nem is az volt, hogy a turistákat megismertesse a helyi kiválóságokkal, hanem hogy az ulmiaknak bemutasson néhány indokot, miért is szeretnek az emberek borvidékeken élni. Így kóstolni lehetett francia, olasz és dél-tiroli borokat.  Persze, ahogy az Németországban lenni szokott, ez a borfesztivál sem csak az italozásról szólt, óriási lakoma kapcsolódott hozzá. Németországban vagyunk, hogyan is lehetne borozgatni komplett háromfogásos menü nélkül?



Mivel a kínálatból a dél-tiroli fajtákat ismertem kevésbé, azokat kóstoltuk. Elsőként Kurtatsch pincészet weissburgunderét (itthon inkább pinot blanc vagy fehérburgundi néven ismert), egy nagyon friss, almás-citrusos fehérbort. Szeretem a weissburgundereket, aromája nagyon közel áll az ízlésvilágomhoz, de sajnos ritkán találkozom vele. Ezért is örültem, hogy ismét kóstolhatok. Majd jött az osztrák Hugl zöldveltelinije. Ennél is domináltak a citrusok egy kis mentával és borssal fűszerezve. Savkészlete szép és gazdag, igazi üdítő bor. Mivel ennyire ízlett ez a fehér, gondoltam, megkóstolom a borászat zweigeltjét is. Ez olyan lazára sikerült, hogy először azt hittem, sillert iszom, de mondták, hogy nem az. Nem igazán tudtam hova tenni ezt a fura bort, úgyhogy inkább maradtam továbbra is a fehéreknél. Azok nagyon bejöttek. 





A borfesztivált egyébként Ulm belvárosában, legnagyobb nevezetessége, a székesegyház (münster) közvetlen szomszédságában rendezték. A münster valóban hatalmas, „a világ legnagyobb templomtornya” címet birtokolja a maga 161,5 méterével. Egyébként nem valódi székesegyház, sosem székelt ott püspök, viszont a gótikus építészet egyik remekműve. A toronyba, ahonnan gyönyörű a kilátás, 768 lépcső vezet fel. És ugyanennyi le. Nem árt ez utóbbival is kalkulálni, ha valaki úgy dönt, hogy felmegy a csúcsra, hiszen lefelé sincs lift. Én nem tudtam kihagyni. Ha már egyszer ott voltam, megmásztam. A túra következményeként fellépő több órás vádliremegést is pótolta a vizuális élmény, amiben ott fent volt részem.







A város központja halász és cserzőnegyed volt a középkorban. A kézművesek egy csatorna fölé építkeztek, mely a Dunába folyik bele. A negyed középkori hangulata megmaradt a mai napig, nem látszik, hogy a második világháború bombázásai olyan nagy pusztítást végeztek a városban. Az apró, gerendavázas házak szorosan egymáshoz simulnak, szűk, kanyargós utcákon lehet eljutni a negyed egyik végéből a másikba. Rengeteg apró kávézó, étterem, söröző van errefelé, ha valaki séta közben nagyon elfáradna, lazíthat a folyamatos vízcsobogást hallgatva - már ha az nem idegesíti a halálba.







Noha szőlőföldjük nincs, sajnálni nem kell a helyieket. Ulmban 417 éve készül sör, az alapanyagot a környéki komlóültetvényekről szerzik be. Gold Ochsen – Arany Ökör: ez a sör neve. Mindenhol kapni, mindenhonnan a sör emblémája köszönt ránk, abban a pillanatban, ahogy beérünk a városba, a vasútállomáson, hirdetőtáblán, egészen addig, míg búcsút nem intünk Ulmnak. Nem ok nélkül büszkék a helyiek, sörük idén a denveri sörversenyen (World Beer Cup) egy arany és egy ezüstérmet nyert el. A bajnokságon 58 ország 1403 sörfőzdéjének 4754 söre mérettetett meg. Az aranyérmet egyik búzasörük, a Kristallweizen névre hallgató itóka nyerte el. Én a sima búzasörüket kóstoltam – mert sajnos a sörözőben, ahol ittunk, véletlenül sem szóltak, hogy van egy díjnyertes búza is -, de ez valójában csöppet sem csorbított az élményen. Nagyon finom volt az is.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése