2014. március 31.

Borlekváros cheesecake

Kevés olyan édesség van, amit bármely napszakban tudnék habzsolni. Az amerikai sajttorta, a cheesecake ilyen. Ettem már több helyen, többfélét: itthon, külföldön, éttermit, házit, csokisat, gyümölcsöset. Mindegyik ízlett. Abbahagyhatatlan, megunhatatlan. Nem úgy a borlekvár. Kóstoltam már abból is számtalant, de valahogy mindig fura volt. Nem az íze, mert az finom, de fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek vele. (Kevésbé édes, viszont fűszeres és nagyon is érezni a bort.) Mondogatták a pincészeteknél, hogy illik a sajtokhoz, húsokhoz, de nekem valahogy nem állt össze a kép, túl bizarr párosításnak tűnt bármihez is próbálgattam gondolatban. Aztán egyszercsak bevillant valami: ráteszem a sajttortára. Hátha. Aztán nem hátha lett a dologból, hanem egy óriási hűha! Zseniális desszert, amelyből még a legelszántabb fogyókúrázók is repetáznak. Ez olyan biztos, minthogy a fű zöld, a rózsa bökős, a cheesecake pedig mennyei.



A borlekvár állagában nagyon hasonlít a lekvárokhoz, ízében pedig a forralt borokhoz. Villányban általában szegfűszeggel, fahéjjal ízesítik és van fehérboros, vörösboros, és rozéból készült dzsem is. Viszont ahány pincészet, annyi fajta elkészítési mód létezik (egyetlen dologban egyeznek csak meg: az alapanyagban, mert az csakis jó minőségű bor lehet). Van, ahol a bort cukorral édesítik, majd fűszerezik és zselésítő anyaggal „lekvárosítják”. Máshol gyümölcslekvárhoz keverik a bort, így azt a természetes pektin sűríti be. Aztán olyan megoldás is létezik, hogy a bor víztartalmát elpárolják, a megmaradt „eszenciát” pedig szőlővel kocsonyásítják. Bármelyik fajtából is választunk a sajttortához, nem dönthetünk rosszul. Mégpedig azért, mert a cheesecake édes, a borlekvár pedig inkább savanykás, de az eltérő karakterek itt is szeretik, kiegészítik egymást. Egyetlen falatban a krémsajt édes tömörségét enyhíti a lazább szerkezetű, boros desszertkülönlegesség.

A recept

Hozzávalók: normál tortaformához (és kicsi, 17 cm-eshez)

20 dkg (10 dkg) teljes kiőrlésű keksz – pl: győri Zabfalatok
10 dkg (5dkg) vaj
5 doboz (2 doboz) Philadelphia natúr tejszínes
15 dkg (7 dkg) porcukor
1,5 evőkanál (1 ek) finom liszt
1 dl (0,5 dl) tejföl
1 vanília rúd
3 (2) tojás



Elkészítés:

A kekszet összezúzzuk vagy ledaráljuk, majd a megolvasztott vajjal összekeverjük, belenyomkodjuk egy kapcsos tortaformába, és 10 percre betesszük a 165 fokos sütőbe.
A sajtkrémet robotgéppel simára dolgozzuk a tejföllel, cukorral és liszttel. Ezután hozzáadjuk a vaníliarúd belsejét és egyenként belekeverjük a tojásokat is. Egy kicsit még keverjük robotgéppel, hogy sima és habos legyen a keverék. Aztán ráöntjük a kihűlt kekszre, és további 50 percig sütjük a sütőben. Ha kihűlt, egy éjszakára hűtőbe tesszük. Tálalás előtt rátesszük a borlekvárt.

2014. március 23.

Ócsa: láperdő, zsúptetős borospincék

Az ember nem is gondolná, milyen különleges látnivalókkal büszkélkedik a Pest megyei Ócsa. Nem, nem az elfuserált lakóparkra gondolok, hanem arra, ami igazán említésre méltó, valódi érték a településen: a láperdőre és az országban egyedül itt fellelhető, löszrétegbe vájt, zsúptetős borospincékre.
A láperdő egy része szabadon látogatható, tanösvény vezeti az egyszeri, kíváncsi turistát, másik része fokozottan védett terület, így oda csak engedéllyel, szakvezetéssel teheti be lábát bárki ember fia. Érdemes egyébként megnézni, mert amíg meg nem tapasztaljuk, csak halvány fogalmunk lehet arról, milyen egy láperdő. Többnyire csak vízben ácsingózó fák, rémtörténetek és fura szavak - mocsár, ingovány, lidércfény, tőzeg - jutnak eszünkbe, ha láperdőre gondolunk.





A valóság azonban meglepően pazar és magával ragadó (a szó átvitt és valódi értelmében is). A tőzeg remeg a lábunk alatt, ahogy megyünk, mert ez a különleges anyag valójában egy szivacs: amikor sok vizet kap, felszívja, és csak nagyon lassan engedi ki magából. Emiatt nem túl szilárd, de legalább biztosítja az állandó vízborítottságot környéken. Az égererdő hatalmas, szívós fái, valamint a százával virágzó mocsári gólyahír jól tűrik a hidratálást, olyannyira, hogy egy pillanatra el is hisszük nekik, élhető környezet a lápvidék.





Ha már egyszer bemerészkedtünk a láperdőbe, nem könnyen jutunk ki onnan. A víz általában térdig-lábszárközépig ér és nem ritka, hogy bokáig süllyedünk az iszapos talajba. Vánszorogva, botorkálva két kilométert nagyjából két óra alatt teljesíthetünk, és persze végig azon kell izgulnunk, hogy az állandó imbolygás ellenére valahogy megússzuk szárazon, hasraesés nélkül (a vágy egy járókeretre, hirtelen óriásira nő).  De még így is megéri, mert feledhetetlen élményben lesz részünk. Meg kipirult arcban, egy kis akut víziszonyban és a garantálható másnapi izomlázban. 
Nem csoda, ha ezek után semmi sem tűnik szebbnek, mint egy borokat kínáló pincesor a közelben.



A településtől délebbre lévő Öreghegyen találhatók a nagyon különleges formájú, földbe vájt, nádfedeles pincék. A kemény löszrétegbe furkált, mintegy 150 pincéből nagyjából 80 „működik” ma is, bár nem mindegyikben tárolnak bort. A nyeregtetős, ollóágas pincék a nádtetőnek köszönhetően hátulról úgy néznek ki, mintha öregasszonyok fejkendői lógnának ki a földből. A népi építészet látványos remekei ezek.





Nemcsak a pincék tetőszerkezete páratlan, hanem a lejáratuk is. Nincs ugyanis lépcső, csak egy keskeny lejtő, melyet gádornak hívnak, és amelyeken azelőtt a hordókat gurították lefelé. Kapatosan a pincéből feljönni ezen a meredek pincetorkon több mint lehetetlen, valamiért mégis ezt részesítették előnyben. Maguk a pincék is keskenyek, ám legtöbbször nem csak egyetlen águk van, hanem kettő vagy három.





A legtöbb pincénél folyó asztali bort termelnek saját használatra, barátokra, bennszülött fogyasztókra és arra tévedő turistákra gondolva. Furcsa egyébként, de amerre a szem ellát, sehol egy szőlőtőke, csupán a kiskertekben találkozhatunk valamennyivel. (Ez is a TSZ-esítés nagy ötleteinek köszönhető: minden négyzetmilliméteren aranyló búzatábla váltotta a szőlőket.) Pedig a helyi borról még Krúdy is írt: „Az ócsai állomáson azelőtt minden rendes ember hörpintett egyet, ha a Kunság felé utazott.” Ma az ócsaiak többnyire vásárolják a szőlőt. Alföldi borokról lévén szó, könnyedebb itókákat kóstolhatunk a pincéknél, ami egyáltalán nem gond, hiszen nagyon jól tud esni egy-egy pohár ócsai nedű, ha szomjazzuk a felfrissülést. 




A környezet a maga fura pincéivel páratlan látványt nyújt, a helyiek nagyon vendégszeretők, így csak repül az idő, s egyszercsak azt vesszük észre, hogy pontosan olyan könnyű ottragadni, mint a láperdő mocsaras, iszapos, gumicsizma-marasztaló talajában.



2014. március 8.

A profilkép

Kérdezték tőlem, hogy honnan kerítettem a profilképem, létezik-e, hogy ez egy nagyobb mű része és hogy tudom-e, ki festette? A válaszom elég egyszerű: igen, tudom, egy fiatal, tehetséges hölgy készítette, Papp Zsuzsanna, és ezt onnan tudom, hogy az én kérésemre alkotta. Röviden elmeséltem neki az álmomat, hogy mit szeretnék, mutattam neki néhány általam kedvelt rajzot, melyek hangulata, színei közel állnak hozzám, aztán azok alapján megkomponálta ezt a képet.



Egy nő mély elégedettséggel üldögél saját kis zöld királysága közepén (vagy akár a másén), kezében a boldogság elixírje, látszik, hogy jól érzi magát a bőrében, ami természetes, hiszen borvidéken nem is nagyon lehet másként. Legalábbis én ilyennek látom ezt a képet. Első pillantásra megszerettem, mert szerintem zseniális. Ha valakit érdekel az alkotó többi munkája, megtekintheti itt.

2014. március 4.

Új kedvencek Kaliforniától Romániáig

Aki még nem volt borfesztiválon, bormustrán, elképzelni sem tudja, mekkora teher rakódik az emberre abban a pillanatban, ahogy beteszi lábát az eseményre. Amerre a szem ellát, szépséges részletekbe bocsátkozó szőlőlevek, népszerű borászatok, ropogós savszerkezetek, harsogó tanninok, óriási testek, hosszú lecsengések: maga a megtestesült rezveratrol-mennyország. És akkor jön a gond, választani kellene.
Vegyük például a legutóbbi hacacárét, a Vince Budapest Wine Show-t. 160 borászat 1000 tétele kínálgatta magát. Ennyi bort akkor sem tudnék végigkóstolni egyetlen hétvége alatt, ha a mandulámat, a lépemet és egyéb nélkülözhető szervemet is májra cseréltetném, s valamennyi egyszerre, nagyüzemben bontaná az alkoholt és méregtelenítené szervezetemet. Ezen a szeánszon ráadásul csak azok a pincészetek állíthattak ki, akik a Vince magazin valamelyik tesztjén szereztek már négy vagy ötcsillagos minősítést.
Egyetlen taktikát alkalmazhattunk: kérdezgetés, kíváncsiskodás, érdeklődés, véleménycsere. A kapott információkat elraktároztuk, felhasználtuk, az eredmény pedig egy óriási élmény.



Az első fülesünk a chilei Errazuriz Pincészet 2013-as Sauvignon blanc-ja volt. Szeretem azt a fajtát, hálaajóégnek sokféléhez volt már szerencsém, de amit ez a bor produkált, olyat még sosem tapasztaltam. Az egreses-citrusos-grapefruitos alkoholpára olyan intenzív erővel támadt, hogy azonnal hátrahőköltem, s perceken át csak szimatoltam, mert nem akartam hinni a csinos kis orrocskámnak. Érdekes módon a fajtára oly jellemző bodzavirág illat itt még mutatóban sem volt, csak a citrusok, de azok több kamionnal. Ezen a körülöttem állók is meglepődtek, de később már csak az érdekelt minket, hogy ízében is hozza-e ezt a különlegességet. Hozta. Nagyon friss, gyümölcsös íz, frappáns savakkal, közepes testtel, hosszú nyammogással a végén.



S ha már sauvignon blanc, akkor maradjunk annál – döntöttük el, de csak azért, mert a következő asztalon, egy másik földrész két formás palackja mosolygott ránk. Az új-zélandi Villa Maria borászat két sauvignon blanc-ja között a különbség mindössze annyi volt, hogy az egyik organikus ültetvényről származott, így megkóstolhattuk a fajta hagyományos és bio változatát is. Marlborough Új-Zéland legjobb adottságokkal rendelkező borvidéke, így kíváncsiak voltunk a borokra nagyon. Itt már jött a bodza a citrom és a zöldalma mellé, a biobornál viszont nem tudtuk azonosítani azt a bizarr, ám jellegzetes virágillatot. Volt, aki violára tippelt, volt, aki egyszerűen csak herbának hívta, volt, aki gyöngyvirágnak becézte. Egy botanikus valószínűleg azonnal rávágta volna a helyes megfejtést, de épp nem volt egy sem a közelünkben. Finom volt egyébként mindkettő, olyan borok, amilyeneket bármikor szívesen emelnék le a polcról, bár néhány év múlva emlékezni valószínűleg csak a biobor abszurd illatára fogok.



Viszonylag hamar megtaláltam a kedvencemet a fesztiválon: a kaliforniai Rancho Zabaco Zinfandelje ejtett rabul. Sötét rubinszínű (nő létemre egyből az jutott eszembe, ilyen gyönyörű körömlakkot szeretnék), illatában érett, bogyós gyümölcsök mutatkoztak, ízében szintén jöttek a bogyók, pirosak, feketék vegyesen, enyhe kis borsos aromával megspékelve, savak, tanninok egyensúlyban, kell ennél több? Ja igen, a test. Hát, nem egy nyüzüge alkat. Amint kiürült a poharam, azonnal visszamentem a kóstoltatóhoz egy kis repetáért (bár próbáltak rábeszélni társaim, hogy várjak még ezzel egy kicsit, mert most friss az élmény és inkább hasonlítsam össze mással, de nem hallgattam rájuk. Eszem ágában sem volt. Miért várnék, amikor az élet rövid, én pedig épp belefulladni szeretnék a borba, nem álmodozni róla!)



De aztán persze próbálgattunk mást is. Ősi magyar fajtákat, ausztrál és török syrah-kat, horvát különlegességet, de csak azért, hogy a körutazásról visszakanyarodva, Romániába időzzünk egy kicsit. A krasznabélteki Nachbil borászat csúcsvöröse, a syrah valami egészen elképesztő élménnyel gazdagított minket. Jellemző rá minden, ami a nagy vörösborokra, kezdve a testességtől az esszenciális gyümölcsízig, s persze boncolgathatnám az árnyalatokat akár hajnalig, de inkább amondó vagyok, ezt mindenki kóstolja meg legalább egyszer.