2014. július 29.

Chianti fesztivál, Toszkána

Nászút időpontját borfesztiválhoz igazítani nem túl romantikus dolog – gondolhatja bárki. De ha az ifjú pár amúgy is a meseszép Toszkánában tervezi a mézesheteit, s nem mellesleg rajong a talján borokért, miért ne lehetne összehozni a kettőt? Mi annak idején így tettünk, és határozottan állíthatom, közös életünk egyik legjobb döntése volt. Az olasz chianti fesztivált mindig szeptember második hétvégéjén rendezik a tüneményes Greve in Chianti településen. A vörösbor szerelmeseinek kihagyhatatlan ünnep.



Toszkána mesebeli táj. Mielőtt megpillantottam volna, már akkor is ezt gondoltam, aztán odaértünk és a varázsa minden képzeletemet felülmúlta. Tényleg olyan, mint a képeskönyvekben, a posztereken, az unalomig ismert fotókon. Végeláthatatlan lankák, szőlősorok, olajfa-ligetek, ódon kisvárosok, ciprusokkal ölelt birtokok.



Az utcákon, a boltokban, az éttermekben nyüzsgés, a helyiek arcán mégis nyugalom. Stresszmentesen élnek, suttogni és aggódni valószínűleg genetikailag képtelenek. Az ott töltött két hét alatt próbáltuk felvenni életritmusukat, hátha ragad ránk valami lazaság. Reggel korán keltünk, napi első kávénkat a megszokott eszpresszóról kapucsínóra cseréltük, gesztikulálva és hangosan beszélgettünk, ebédre rengeteg szénhidrátot tömtünk magunkba, szigorúan betartottuk a sziesztát, és este 11-kor ittuk az utolsó feketénket. Kis éttermekben vagy piacon étkeztünk, és ha megkívántuk, betértünk a kétmillió enoteca (borbár) egyikébe és kóstoltunk valami helyi finomságot vagy beszereztük a vacsorához illőt. Bizton állíthatom, a nemlétező ráncaim is kisimultak az olasz életmódnak köszönhetően.



Vicces egyébként, de egy-egy városról nem a kötelező látnivalók, a műemlékek ugranak be elsőre, ha visszagondolok az utazásra, hanem apró élménymorzsák. Siena városáról például egy jóízű ebéd, melyet egy picinyke családi étteremben költöttünk. Fogalmunk sem volt, hova ülünk be, csak már nagyon éhesek voltunk és az akadt az utunkba. Nonna Gina – csupán ennyi állt a bejárati ajtó fölött, a nagymama neve, s bent sem cifrázták túl a dolgokat. Egyszerű berendezés, családi fotók a falakon, a kézzel írt étlapon néhány étel, amit aznap kínáltak. A férjem osso bucco-t (marhalábszárat zöldséges raguban) kért, én pedig tagliata con rucola-t (bélszínszeleteket rukkolaágyon). Fogalmam sincs, mit tudhat egy Michelin-csillagos étterem, mert még nem voltam egyetlen egyben sem, de én Nonna Gina-nak ott és akkor az egész tejút-rendszert odaadtam volna, az biztos. Siena önmagában is szerethető, de így az egyik kedvenc városommá vált.



 Pisa-ról viszont saját gyengeségem az első, ami eszembe jut. A ferde torony tetején szó szerint halálfélelmem volt. A torony egyébként elképesztő, mind méretében, mind építészetileg, és egészen addig, míg fel nem másztunk rá, nem tudtam, mit jelent az a szó, hogy tériszony. Az objektum ugyanis nagyon dől. Nem kicsit, nagyon. Egy ideig semmi bajom nem volt, hiszen belül vezetett a csigalépcső. A felső két szint azonban nyitott. Egy vékonyka korlát vigyázza az embert, ami cseppet sem megnyugtató. Nekem konkrétan olyan érzésem volt, hogy ki fogok csúszni alatta és leesem a mélybe. A mai napig nem tudom, hogy értem a tetejére, csak azt: soha többet nem szeretnék felmenni rá.  



Firenzével kapcsolatban azt gondolhatná bárki, hogy nehéz egyetlen dolgot visszaidézni, hiszen annyi élmény éri ott az embert. Például látni a több száz éve épített, de a mai napig a világ legnagyobbjaként számon tartott kupolát, vagy Machiavelli sírját vagy Dávid hátsóját. De mégis, ami nekem Firenzéről kapásból beugrik, az egy erkély. Valószínűleg a világ legszerényebb erkélye, melyen semmi figyelemre méltó nincs. De aki látta Anthony Hopkins-szal a Hannibal című filmet, tudja, hogy onnan egyszer valaki nagyon természetellenes módon lógott kifelé. Nos, mi annak szomszédságában, attól kábé ötven méterre ebédeltünk igen jóízűen. Mázli, hogy ez a film ott, abban a pillanatban nem jutott eszembe. Csak később. És azóta is, valahányszor szóba kerül Firenze. Akkor azonban elterelte a figyelmemet, hogy Neptun és a meztelen parittyás együtt bámulják a szabin nők elrablását (akad néhány szobor a téren).



A két hetes toszkán utazásunk méltó lezárása, megkoronázása volt a chianti fesztivál. Egy igazi ünnep, ami a rengeteg élményt – és így a nászutunkat – még szebbé tette. Az eseménynek egy picinyke település, Greve in Chianti ad otthon. Álmos kis főtere arra a néhány napra nyüzsgő hangyabollyá változik.



A fieszta első ránézésre olyan, mint bármelyik borfesztivál. Könnyűszerkezetes fabódék végeláthatatlan sora, pohárral a kezükben lófráló turisták, nagyszínpad. A becsekkolás is hasonlóan történik. Az információs pultnál lehet kóstoló kártyához jutni, ott adnak poharat, jegyzetfüzetet, leírásokat a kiállító pincészetekről, mindent, amire csak a szomjas látogatónak szüksége lehet. Mikor mi ott voltunk, 8 euró volt a belépő (most sem lehet sokkal drágább), ezért 16 bort lehetett megízlelni. Ez úgy működött volna, hogy kóstolt boronként kilyukasztanak egy rubrikát a kártyánkon (ha drágább fajta, riserva chiantit kóstolunk, akkor kettőt), ám a valóságban nem igazán foglalkoztak az olasz gazdák a kezeléssel. Legtöbbször, amikor nyújtottuk a kártyát, csak legyintettek, hogy hagyjuk. Nekik az volt a fontos, hogy megismerjük a borukat, hiszen ha ízlik, úgyis visszamegyünk, veszünk néhány palackkal, vagy legközelebb eltöltünk egy hétvégét a birtokukon. Így hamar kiderült, hogy a pincészeteknek ez a fesztivál nem egy vásár, hanem egy marketing eszköz, ahol bemutatkozhatnak és potenciális vendégeket szerezhetnek, hiszen számukra ez jelenti az igazi bizniszt, nem az a néhány üveg bor, amit a hétvége alatt elkóstoltatnak. Számunkra mindez pedig azt eredményezte, hogy néhány óra múltán ki kellett tegyük magunkra a „megtelt” táblát. Hihetetlen mennyiségű chiantit kóstoltunk, ezért délben már az árnyékot és az éttermeket kutattuk, s mivel véralkohol szintünk elérte az ijesztő szintet, csak a vizet kívántuk. Borértékelő szisztémánk is hamar csődöt mondott, mert lehetetlenség volt különbséget tenni a borok minősége között. Mindegyik – és tényleg mindegyik - elképesztően finom volt. Rövid tipródás után úgy határoztunk, nem válogatunk, hazaviszünk annyit és annyi félét, amennyit csak tudunk. Abból baj nem lehet.



A borászokkal beszélgetni egyébként óriási élmény volt. Angolul csak a legszükségesebb szavakat tudták, de ez egyetlen pillanatig nem gátolta meg őket abban, hogy elmagyarázzanak nekünk mindent, amit fontosnak véltek. Kézzel-lábbal hadonásztak, gesztikuláltak, rajzoltak, szemléltető eszközt kerestek, segítséget hívtak. Ha még így sem értettük őket, akkor töltöttek újra egy kis bort a poharunkba. Az úgyis elmond helyettük mindent.



Találkoztunk visszatérő lelkekkel is. Egy olyan szerb-kanadai házaspárral például, akik azt ecsetelték, hogy már hetedik éve vesznek részt a fesztiválon, annyira imádják a chiantit, az egész banzáj hangulatát és persze magát Toszkánát is. Cseppet sem csodálkoztam ezen, hiszen az olaszok mesterei a csábításnak, a vendéglátásnak, az ételek-italok kínálásának. A legtöbb bódé úgy volt berendezve, mintha nem is egy fesztiválon, hanem a tulaj konyhájában lennénk: hímzett terítő az asztalon, rajta fonott kosárban az érett szőlőfürtök, a gusztusosan elrendezett harapnivalók, borospalackok, s a nélkülözhetetlen cserepes virág. Nagyon sok pincészet foglalkozik a szőlő mellett olivaolaj-készítéssel, így a saját boruk mellett azokat is megkóstolhattuk. Az sem volt ritka, hogy saját, ínycsiklandozó sajtjaikat, sonkáikat, lekvárjaikat kínálgatták a fesztiválozóknak – természetesen teljesen ingyen.



Ha érzékszerveinknek még ez sem lett volna elég, válogathattunk a főtéren található számos étterem és élelmiszer bolt (salumeria) kínálatából. Ezekbe az üzletekbe akkor is megéri betérni, ha eszünk ágában sem áll vásárolni. A látvány egyedülálló. Hosszú sorokban lógnak a sonkák, a szalámik, tömött sorokban sajtok százai, különféle pékáruk, gyümölcsök, a pultokban kimérve az olajbogyók, napon szárított paradicsomok, padlizsánok, paprikák. Ha emléket szeretnénk magunkkal hazahozni, erre a célra ezrével kínálják a chianti logóval ellátott dugóhúzókat, terítőket, apró csecsebecséket. Legnagyobb kedvencem a kisbabáknak készült, chianti emblémás előke volt.



A chianti bor intenzív, elegáns, gyümölcsös, testes. Alapját a sangiovese szőlő adja, ehhez minimális mértékben kerülhet csak házasításként másik fajta. A szőlőknek természetesen a Chianti régióban található ültetvényekről kell származniuk, különben nem viselhetik a chianti nevet, sem kapják meg a termék védjegyét, a fekete kakast sem. S hogy mi az, amit ajánlok megkóstolásra? Castello di Verrazzano chianti classicoját mindenképpen. Az itthoni boltokban is meg lehet vásárolni, érdemes már azzal hangolni a fesztiválra. De a teljesség igénye nélkül:  a La Groce, a Cecchi és a Poggerino pincészet bármelyik termékét, de ha lehetőségünk van rá, kóstoljunk egy riserva-t is, ami az árán kívül abban különbözik a classicotól, hogy a 4-7 hónapos érlelés helyett 18-24 hónapig pihentették hordóban. Egyébként meg kóstoljuk, amelyiket csak akarjuk. Csalódni úgysem lehet.



2014. július 22.

Korhatáros finomság

Amint megláttam ezt a receptet egy internetes oldalon, azonnal tudtam, hogy ki kell próbálnom. Fél liter fehérbort ír a sütemény krémjéhez, ami igen komoly mennyiség. Éppen ezért nem emlékszem pontosan, hogy döbbenetem vagy az orcámra kiülő mosoly volt nagyobb az olvasás pillanatában. (A legtöbb hasonló édesség max. 1-1,5 deci borral számol és általában még azoknál is érezni a hozzáadott értéket). Gyerekeknek nagyon nem ajánlott, hiszen az elkészítés alatt a bor nem forr annyi ideig, ami kiiktatná az alkoholt. Szerintem egyébként nem is ízlene nekik, mert valóban nagyon boros, de hát ez legyen a legnagyobb baj, több marad a felnőtteknek.



Ennek a pitének azért is örültem meg annyira, mert megoldást jelent nekem egy régi problémámra. Valahogy mindig akad otthon olyan bor, amelytől szabadulnék. Egyáltalán nem hibás vagy beteg borról beszélek, hanem olyanról, amit megkóstoltam, de nem ízlett annyira, kiönteni még sincs szívem. Télen egyszerűbb a dolgom, mert akkor forralt bort készítek és azzal le is van zárva az ügy. De a nyár eddig gondot okozott.

A desszert krémje egyébként annyira finom, hogy azt gondolom, csupán azt is megéri elkészíteni. Úgy legalább nem kell a kánikulában bekapcsolni a sütőt, s bíbelődni a pitetésztával.  Amint a krém elkészült és kihűlt, csak babapiskóta kell hozzá és indulhat a mártogatós buli, akárcsak a népszerű olasz desszertnél, a zabaglione krémnél.  

Az eredeti recept, amelyen én egy cseppet sem változtattam, itt található. A pite hidegen a legfinomabb. Pillanatok alatt elfogy, csak a morzsái maradnak.