2014. szeptember 26.

Kell néha a sör is

Léteznek a nőkről bizonyos sztereotip vélekedések, amelyek borzasztóan tudnak idegesíteni. Például, hogy a gyengébbik nem az édes borokat szereti, meg a gyümölcsös söröket, a csökkentett szénhidrát-tartalmú élelmiszereket, a 0,1 százalékos tejet, meg a zsírszegény salátaöntetet. Én nem tudom, milyen társaságba keveredtem, de a környezetemben élő nőknek eszük ágában sincs kalóriákat számlálgatni, boldogak attól, hogy egészséges étvággyal és ízléssel áldotta meg őket a sors. Úgy vélik, a bor legyen száraz, a sör kesernyés, a csülök meg készüljön pékné módra, mert úgy kerek a világ. Úgy volt kerek a múlt heti Főzdefeszten is.



Barátnőmmel szombaton már délelőtt Budapest legcsodálatosabb sugárútjának közepén söröztünk jóízűen, lazán, bűntudat nélkül, mintha a korai alkoholbevitel nemcsak a reszkető kezű korhelyek, de az egész emberiség legtermészetesebb dolga lenne. Minden adott volt jókedvünkhöz. Az időjárás a legszebb arcát mutatta, az autómentes rendezvénynek hála a motoros járgányok nem pöfékeltek az orrunk alá, az épületeket olyan szögből csodálhattuk, ahonnan máskor esélyünk nincs megfigyelni azokat, a sörfőzdék kínálata azt is elfeledtette velünk, hogy léteznek hétköznapok.






Az első választásunk egy Kentucky bourbon hordóban érlelt ale volt. Nem mondom, hogy első olvasatra nem lepődtem meg ezen a kombináción, de aztán rájöttem, hogy gabona mindkettő, mi bajuk lehet egymástól? És valóban, az alap ale sörnek nemcsak plusz ízeket, karaktereket ad a hathetes bourbon hordós érlelés, hanem némi izmot is. Alkoholtartalma 6 százalékról 8 százalékra erősödik tőle. A plusz karakterek egyébként hasonlítanak ahhoz, mint amikor egy bort barrikolnak. Ott is, itt is megjelennek az ízben a fás jegyek, főként egy kis leheletnyi vanília formájában. Gazdagabbá, izgalmasabbá teszi az alapsört ez a kis furfang. Ha lehetne a sörök leírásánál is alkalmazni a borbírálói nyelvezetet, valami ilyesmit írnék: meleg, gesztenyebarna szín, sárgásfehér habbal, illatában a füstös jegyek mellett megjelennek a birses gyümölcsök, ízében szintén, de itt már jön a komlós keserűsség, melyet a vanília kerekít le gyönyörűen. Buborékjai lágyak, utóíze hosszan tartó. Kiváló életélvező ital.



Következő választásunk a BigFoot Sörfőzde sötét búzasörére esett. Be kell vallanom, ilyet sem hallottam még, hogy sötét búzasör… Szóval ki kellett próbálni. Kínálónk elmondta, négyféle sötét maláta adja a sör alapját, attól lesz szép testes a végeredmény. Razzia névre keresztelték, ennek és valamennyi BigFoot sör címkéjének grafikája pedig a Rejtő Jenő képregényeket idézte számomra. Nekem mindenesetre nagyon tetszett. Mind a csomagolás, mind a tartalom.



Sörözéskor természetesen megéhezik az ember, s szerencsére egy ilyen rendezvényen nem kell órákig keresni az ebédnek valót. Mi azonban mégsem a közelben lévő árusokat céloztuk meg, hanem végigmentünk az Andrássy úton, egészen a Városligetig, hiszen az a hír járta, hogy a Vajdahunyad várban vad- és halfesztivál zajlik éppen. Odajutni azért nem volt egyszerű, hiszen a Hősök tere a Nemzeti Vágta miatt teljes egészében le volt zárva, kerülnünk kellett jó nagyot. A várig úgy értünk el, hogy először megkerültük a Műcsarnokot, s mivel ott is le volt zárva minden, megkerültük a városligeti tavat is.










A Vajdahunyad vár nekem mindig is a Csipkerózsika kastélyt fogja jelenteni, hiába ad helyet komoly intézménynek, a Mezőgazdasági Múzeumnak, hiába múltam már el öt éves.  Odafelé gondolatban el is képzeltem a meseszerű képet, a hal- és vadfesztiválról, ökörsütésestől, halászhálóstul, mindenestül.  Aztán jól meg is döbbentünk, amikor megérkeztünk, hiszen ami a halfesztiválból először ránk köszönt, egy sushi pult volt. Aztán meg a sült hekkes. Már majdnem elkezdett lefelé görbülni a szám, amikor végre megtaláltuk, amit kerestünk. „Gombás vadragu és csülök pékné módra” – hirdette a felirat, tehát letáboroztunk. A vadragu egészen elképesztően finom volt, omlós hússal, enyhén édeskés, istenien fűszerezett szósszal.  A csülök sem hagyott semmi kívánnivalót maga után, ám mivel bennünk aranyos kis gyomor és nem egy betonkeverő működik, a nehéz ételek után meg kellett támogatnunk emésztésünket. Egy-egy kupica málna és barackpálinkával zártuk a napot és ha lett volna nálunk egy kockás pikniktakaró, valószínűleg végigfeküdtünk volna a zöldben azon morfondírozva, hasonlítanak-e a gomolyfelhők a sörhabhoz, vagy sem.

2014. szeptember 2.

Württemberg, a felfedezésre váró német borvidék

Noha Württemberg Németország negyedik legnagyobb borvidéke, kevés embert ismerek, aki kapásból sorolná a legjobb helyi pincészeteket vagy gondolkodás nélkül ajánlani tudna néhány olyan bort, amit érdemes megkóstolni. Pedig a táj lenyűgöző, a borok szintúgy. Felfedezésükre, megismerésükre a legjobb alkalom a stuttgarti borfesztivál, ami jelenleg is tart, ott most éppen a sörcsapokból is württembergi bor folyik. A pincészetek két hétig az óváros főterén csábítgatják a turistákat, térítgetik a népet, próbálják a malátáról a gyümölcsre szoktatni az egybegyűlteket. Engem egy igazán különleges fehérborral sikerült levenniük a lábamról.





Württemberg Németország dél-nyugati részén helyezkedik el, Stuttgart és Heilbronn között (plusz- mínusz néhány kilométer). A két várost összeköti a Tiszánál is erőteljesebben kanyargó Neckar folyó, a borvidéket pedig ugyanez osztja ketté, hiszen tőle jobbra és balra is ültetvények sora húzódik. (Ha csak a térképre ránézünk, akkor is látszik, hogy borvidéken járunk, beszédes településnevek vannak errefelé: Weinsberg, Weinstad, stb.) Ahogy a folyó a dombok között szlalomozik, s körülöleli a szőlőterületeket, mesebeli vidék tárul elénk.







Érdekesség errefelé, hogy a folyó partján, a lejtő irányára merőlegesen is telepítenek szőlőket a helyi gazdák. A domboldal néhol annyira meredek, hogy szinte álldogálni is nehéz rajta, nemhogy művelni. Ezért a teraszos elrendezés – gondolom én. De ez egyben azt is jelenti, hogy a szőlőben a traktorozás kizárt, kézzel történik minden egyes művelet. Ha kis háztáji, hobbigyümölcsösről lenne szó, nem is döbbennék meg ezen, ám itt hatalmas ültetvények húzódnak, szőlősorok futnak, ameddig a szem ellát. Az egyetlen „gépesítés”, hogy a szőlősorok végénél van általában egy csörlőszerű felvonó, ami a leszedett termést juttatja el a hegy tetején lévő présházhoz. Így legalább szüretkor nem kell egy nap százszor, tele vödör szőlővel föl-le rohangálni a csúcsra.



Akad itt más fura dolog is. Például, hogy a gazdák a szőlőfajtákat részletekben szüretelik, nem pedig egyszerre. Először a teljes érés előtt, majd a teljes éréskor, majd akkor, amikor megjelennek az aszúsodott szemek is. A feldolgozást is külön-külön végzik, s a palackozást is természetesen. Így aztán lesz a gazdának pinot noir-ból (német nevén spätburgunderből) Quälitatswein-ja és Spätlese bora is. Az európai bortörvény megengedi a hidegebb éghajlatú területeken, így Németországban is a must cukorfokának mesterséges növelését.  Élnek is ezzel a lehetőséggel, így tényleg érdemes kóstolás vagy vásárlás előtt tanulmányozni a boroscímkéket. A Qualitätswein – szó szerint minőségi bor, de ez ne tévesszen meg senkit, mert ez a minőségi borok legalacsonyabb szintjét jelöli. Itt megengedett a must cukrozása illetve koncentrálása is (ide tartoznak a korai szüretelésű borok is). A Qualitätswein mit Prädikat (vagy Prädikatswein) – a magas minőségi kategóriába sorolt borok gyűjtőneve, a borok hozzáadott cukrot nem tartalmazhatnak. A Spätlese a késői szüretelésű borokat jelöli. Az Auslese borok a desszertborok kategóriájába tartoznak, itt szüretkor a fürtökön már aszúsodott szemek is vannak.



Kíváncsian érkeztem egyébként a stuttgarti borfesztiválra, gondoltam, hogy valamennyire más lesz, mint magyar társai (például, hogy biztos nem lesz belépő), de hogy ennyire különbözni fog, azt már nem. 






Az egész rendezvény ugyanis inkább hasonlított egy gasztrofesztiválhoz, vagy éttermek versenyéhez, mint bormustrához.  Stuttgartban a pincészetek nemcsak egy-egy bódéval és borkínálatukkal települtek ki a rendezvényre, hanem teljesen felszerelt konyhájukkal, éttermükkel. Az egész első pillantásra úgy tűnt, mintha egy sima hétvégi sváb mulatságra csöppentem volna be, csak itt az ételekhez nem sört, hanem bort kínáltak. A különös érzést fokozták a népviseletbe öltözött felszolgálók, akik amint megláttak, leültettek az asztalhoz, nem is hagyták, hogy a pulthoz elmenjek. Nemcsak én lepődtem meg egyébként, hanem ők is, mert számukra meg az volt furcsa, hogy akad valaki, aki enni nem, csak borozni szeretne. Persze úgyis megéhezik az ember előbb-utóbb, főleg ha ínycsiklandó illatok terjengenek a levegőben és az orra előtt szolgálják fel a sültkolbászt, a hagymás krumplisalátát, a sült húsokat, a hüttékből jól ismert, laktató, sajtos nokedlit (käse spätzle), úgyhogy sokáig nem kérettem magam. Valóban a turisták csábítására lett kitalálva az egész.







Noha Württemberg vörösborairól híres (a szőlőterület 80 százalékán vörösbort adó szőlőt termesztenek) a fesztiválon én mégis a fehérboroknál ragadtam le. Elsőként a weinstadti Knauß Pincészet 2013-as, száraz (trocken) rizlingje fogott meg. Visszafogott, elegáns illattal hódít, melyben citrusok, zöldalma és egy pici virág érződik. Savai lendületesek, már a korty első felében jelentkeznek, s sokáig nem tűnnek el.  Aztán Hans-Peter Wöhrung 2013-as weissburgundere (pinot blanc-ja) ízlett nagyon. Vakkóstolón biztos nem találtam volna ki, mit iszom, nem igazán szokott ilyen bor kerülni a poharamba. Almás-körtés, tartalmas, reduktív bor, komoly savakkal.



Jókedvre derített még a fellbach-i Schnaitmann Pincészet Silvanere (zöldszilvánija) is. Izgalmas birses, barackos, mangós illatával, mély, gazdag ízvilágával (a szájban is érezni az illata által ígért gyümölcskosarat), kerek, de nem túl hosszú savai nagyon jól estek nekem. Én már itt eldöntöttem, hogy nem is akarok vöröseket kóstolni, annyi szép és különleges tételt találtam a fehérek között. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy a java még hátra van. Ami a leginkább ízlett, az egy egészen különös fajta szőlőből készült bor volt. Bad Cannstatt-ból (Stuttgarthoz tartozó területről) származó fehérbor, a neve Justinus K.



A Justinus K (alias Justinus Kerner) nem egy jól hangzó fantázianév. A szőlőfajtát hívják így, melyet rajnai rizling és trollinger keresztezésével hoztak létre még a 20. század elején. Justinus Kerner német költő volt, számos bordalt írt, egy szőlőnemesítő pedig úgy gondolta, méltó megemlékezés lenne, ha vadiúj szőlőjét róla nevezné el. Ennyi a sztori. A gazdák egyébként szeretik ezt a szőlőt, mert nem egy finnyás fajta. Ahol a rizling jól érzi magát, ez is bőségesen terem. A belőle készült bor pedig egészen elképesztő. Illatos, citrusos, friss. Ebben a Bad Cannstatt-i tételben még egy pici buborék tovább fokozta ezt a frissességet. Ízében körtés-almás jegyek dominálnak, savai ropogósak, s szép hosszú utóíz jellemzi. A fesztiválon egyébként magamtól nem is választottam volna ezt. A borászat egyik alkalmazottja ajánlotta, amikor mondtam neki, hogy csak olyan tölthet, amiben véletlenül sincsen semmi maradék cukor, semmi édeskés íz, különben nagy hisztit rendezek. Közölte, hogy akkor ez az én borom lesz, neki is nagy kedvence, kóstoljam meg. Mosolyogva várta a hatást, tudta, hogy ízleni fog. Hoztam belőle haza is. Mondanom sem kell, nem érte meg a másnapot…