2014. október 28.

Red obsession

Minden esztendőben húszezer hektár új szőlőültetvényt telepítenek Kínában, mert tudják, hogy a jövőbeni keresletet csak így lesznek képesek kielégíteni. (Összehasonlításként: ez a villányi borvidék tízszeresét jelenti). Az 1,3 milliárdos népességű országban az elmúlt évtizedben igencsak rákattantak a borokra, mára a bordói borok fő importőre lett Kína. De hogyan váltak az egyszerű borkedvelőkből a piaci árat alakító szereplőkké, s hogyan jutottak el odáig néhány év alatt, hogy a 2011-es Decanter World Wine Awards-on elnyerték a legjobb bordói fajtákból készített házasításért járó aranyérmet? Egy lebilincselő dokumentumfilm éppen ezekre a kérdésekre ad választ.

Fotó: IMDb

 A Red obsession nem egy alacsony költségvetésű dokumentumfilm, és ez már az első másodpercekben kiderül a néző számára. Elképesztően gyönyörű képi világgal indít. Bordeaux szőlőültetvényeit mutatja a magasból, majd közeli felvételeken is. Mintha egy cég jól sikerült reklámanyagát látnánk peregni: csalogató, hívogató, hatásvadász. Nincs az az ember, aki a képek láttán ne határozná el azonnal: fenébe a pálmafákkal, jövőre megy a család Bordeaux-ba és kész!

A lenyűgöző képkockák alatt a leghíresebb borászatok vezetői beszélnek az évszázados tradícióikról, munkáikról, a területről, valamint arról, hogy mindez mit jelent számukra. Többek között Chateau Lafite, Chateau Petrus, Chateau Margaux tulajdonosait hallgathatjuk a legnevesebb borszakértők, szakírók társaságában.  Mesélnek a szüretekről, a termesztésről, s hogy mennyire ritka Bordeaux-ban a kiváló évjárat, mennyire függ mindez az időjárástól. Például, hogy 1961 és 1982 után csak 2009 hozta el számukra a csúcsborokat.

Fotó: IMDb

Aztán szóba kerülnek a kínaiak is. Szédületes gazdasági fejlődésük az elmúlt tíz évben azt eredményezte, hogy ma háromszor annyi milliárdos él Kínában, mint az Egyesült Államokban. És ők mind híres francia borokat akarnak. Státuszszimbólum lett az országban drága bordeaux-i borokat birtokolni. Főként Chateau Lafite borokat.  Bármennyi pénzt képesek megadni egy 1982-es Lafite Rothschildért. Tényleg bármennyit. Ez a hozzáállásuk olyan mértékben rendezte át a piacot, hogy a legtöbb bordeaux-i borászat hagyományos vevői (amerikaiak, európaiak) elpártoltak, hiszen nem voltak képesek (hajlandók) megfizetni azt a csillagászati árat, amit a kínaiak érdeklődése produkált. Aztán az évszázad marketingfogásával a Lafite menedzsmentje még erre is rátett egy lapáttal. A 2008-as palackjuk nyakára rábiggyesztették a kínaiak legszerencsésebb számát, a 8-ast, természetesen kínai írásjeggyel. Az őrület a tetőfokára hágott az ázsiai kontinensen: babonából mindenki ezt a bort akarta birtokolni, meginni, főnökének ajándékozni vagy csak az otthoni szentélyébe kiállítani.

Aztán Bordeaux-ban történt egy újabb csoda. A 2009-es után a 2010-es is príma évjárat lett, így az árak még tovább kúsztak felfelé. A franciákat már Robert Parker is figyelmeztette, hogy ennek rossz vége lesz, de nem hallgattak rá. A Lafite vagy Margaux borokat egy lapon kezdték emlegetni a Louis Vuitton táskákkal, ám ez csak kérészéletű büszkeséget hozott a gazdáknak. Mert ahogy az a luxuscikkekkel lenni szokott: beindult a hamisítási üzletág is…

Fotó: IMDb

A hamisítás mellett azért elindult a kínai csúcsborászat is, hiszen már nem elégedtek meg a francia termékekkel, saját bort akartak. Napjainkban a Bordeaux-i pincészeteknél bojtárkodott kínai szőlészek-borászok segítik a hazai cégeket, hogy azok minél jobb minőségű borokat tölthessenek palackjaikba. A 2011-es Decanter World Wine Awards-on el is nyerték a legjobb bordói fajtákból készített házasításért járó aranyérmet a 10 font fölötti kategóriában. Ezzel a díjával Kína fel is került a világ bortérképére.

S hogy mindeközben Bordeaux-ban mi történt? Durrant a lufi: a 2011-es heves zivatarok, jégesők letarolták Médoc-ot. A borászoknak a teljes érés előtt kellett szüretelniük, hogy megelőzzék a további rothadást. El lehet képzelni, hogy minőségben mindez mit eredményezett. A 2011-es borok ára 60 százalékkal esett vissza 2010-hez képest. A gazdák a globális pénzügyi válság óta legnagyobb krízisüket érték meg 2012-ben.

Fotó: IMDb
Robert Parkernek megint igaza volt. Ám Bordeaux nem lenne az, ami, ha az ottani gazdák ennyitől kétségbeesnének és nekiállnának keresni valami más elfoglaltságot... 

2014. október 14.

Sorsszerű találkozások

Ha a fejemre esne egy virágcserép és a fellépő akut agybaj következtében úgy döntenék, holnaptól absztinens leszek, biztos vagyok benne, hogy a sors nem hagyná.  Kerülhetem én ki nagy ívben a bormustrákat, ignorálhatom a hétvégi boros rendezvényeket, akkor is olyan borokba botlom, amelyek azt bizonyítják: pontosan úgy jó az életemben minden, ahogy van. Csersavakkal, polifenolokkal, ingázó véralkoholszinttel.

A fenti megvilágosodás ott kezdődött, hogy múlt szombaton elmentünk túrázni a Pilisbe. Olyan gyönyörű őszi idő volt, hogy még csak véletlenül sem akartunk a négy fal között savanyodni. Az útvonalat előre kinéztük: Pilisszántó – Dobogókő - Pilis nyereg – Klastrompuszta – Pilisszántó. Laza 9 kilométer fel, majd ugyanennyi le, a hegység egyik legszebb, legváltozatosabb részén. Dobogókőt leszámítva túrázókkal nem nagyon találkoztunk (ha tippelhetek, mindenki a Rám-szakadékban zsúfolódott össze), ám mi ezt egy pillanatig sem bántuk. Az erdő csak a miénk volt.



Túrázásra – természetesen – nem terveztünk alkoholt vinni, sőt, még az esti vacsorához sem számoltunk ilyesmivel. Hazafelé azonban utunkba akadt egy hipermarket. Valószínűleg Magyarország legszebb fekvésű hipere, hegycsúcsokkal körülölelve a természet lágy ölén. A boltban pedig épp akcióztak: ha veszünk három üveg bort ugyanattól a pincészettől, megnyerhetünk egy borhétvégét pincelátogatással, borvacsorával, mindenféle kényeztetéssel. Egy percig sem gondolkodtunk. Három bor nálunk nem tétel, de most legalább kézenfekvő indokunk is volt, hogy miért pakolunk egyszerre több palackkal a bevásárlókocsiba.

És itt látom én a sors gondoskodó kezét. Ha nem a Pilist választjuk a kanapén fetrengés helyett, ha előre bevásároltunk volna máshol, akkor minden bizonnyal a vacsorához málnaszörpöt ittunk volna és nem Kamocsay Ákos Hilltop Neszmély  2013-as Prémium Sauvignon Blanc-ját. És akkor most mennyivel szegényebbek lennénk! Nagyon szeretem a sauvignon blanc borokat, kíváncsian vártam ezt is. Színe klasszikus, halvány zöldessárga, illatában jön a bodza ezerrel, ízében azonban már inkább a savanykás gyümölcsök dominálnak: egres, citrom és zöldalma. Üdít, frissít, stimulál. Másnapra egy csepp sem maradt belőle. Úgy gondolom, ennek a varázsitalnak köszönhető, hogy a túra következtében nem lett izomlázam. Többet ért ez a szer belsőleg, mint bármiféle sportkrém külsőleg.

Fotó: Neszmély Hilltop Zrt.

Mivel a hét utolsó napján is csalogatott az időjárás kifelé a szabadba, felkerekedtünk. Nem terveztünk semmi különösebbet, csak egy kis sétát Budapest belvárosában. A Bazilika mellé érve már határozottabbak lettünk: irány a DiVino. Igen ám, de az a fránya hely zárva volt. (Miért is nyitott volna ki? Milyen perverz ember akarna egy verőfényes vasárnap délután a főváros egyik legszebb műemlékének közvetlen szomszédságában kiváló borokat kóstolni???) Sokáig azért nem búslakodtunk, mintegy száz méterre tőle találtunk egy nyitva lévő borbárt. Az Erzsébet tér szélén, az egykori buszpályaudvar helyén megnyílt Prosit nevezetű vendéglátóipari egységet.



Nagy tolongás itt sem volt, a többség inkább a fűben heverészett vagy a szomszédos fröccsteraszon diskurált. Mi inkább gyorsan kértünk egy-egy pohár bort. Én a Sabar pincészet olaszrizlingjét kóstoltam, egy élénk, jó arányokkal bíró fehérbort. Ízében mandula, citrusok, pici mineralitás jelentkezett, közepes savval és alkohollal. Jó volt mellette ücsörögni, lógázni a bárszékről a lábamat, beszélgetni és bámészkodni. Ha az előző esti bor az izomláz ellenszere volt, akkor ez a gyógyírt jelenti az apátiára, bárminemű fásultságra. Szomorú egészen biztosan nem lesz tőle az ember.  



A második választásom a szekszárdi borász, Németh János 2011-es Deviant Syrah-ja volt. Őszintén bevallom, nem ismertem, éppen ezért választottam ezt. És milyen jól tettem! Annyira illett a helyszínhez, az időjáráshoz, a hangulatomhoz, hogy gyorsan meg is szavaztam az idei indiánnyár legjobb vörösborának. Illatában inkább a feketeborssal hódít, ízében pedig inkább gyümölcsösségével. Könnyed, jó ivású, nagyon finom syrah. Tipikusan az a „kérek még egy pohárral”-fajta.  Ezt olyan komolyan mondom, hogy hazaérvén első dolgunk volt, hogy rákeressünk, hol tudnánk beszerezni belőle egy-két üveggel. Már meg sem lepődtem az eredményen: néhány sarokra tőlünk természetesen kapható… Akarok én küzdeni a sorssal? Nem.



2014. október 7.

Ahová lépek, borfesztivál terem

Szüreti időszak van, természetes, hogy ilyenkor minden hétvégére jut néhány borfesztivál. Boldogság ez minden borissza életében: ha már egyszer fel kell készülni a télre, teljen az inkább mámorosan, mint szomjasan. Én a magam részéről élek a lehetőségekkel, kóstolok, ahol lehet. Ki nem hagytam volna például a szokásos, októberi, villányi mulatságot. Ám ilyenkor meglepetések is érik az embert. Borfesztiválba botlottam egy olyan vidéken is, ahol száz kilométeres körzetben egyetlen szőlőtőke sem található.



„Idén nem a szőlők érése szerint szüreteltünk, hanem rohadási sorrend szerint” – ez volt az általános vélekedés a villányi borászoknál most hétvégén, a Villányi Vörösbor Fesztiválon. Az iszonyúan esős augusztus és szeptember nagyon sok kárt okozott, és nemcsak a szőlőkben, hanem valamennyi gyümölcsösben egyaránt. Reménykedni azért lehet, a mostani, viszonylag meleg és napos időszak ugyanis a később érő, cabernet fajtákon még javíthat valamit. Addig is, míg ez kiderül, szórakoztattuk magunkat a már kóstolható, finom borokkal. Például Gere Tamás és Zsolt 2011-es Kékfrankos válogatásával. A kékfrankosok most kezdik újra visszanyerni presztizsüket, éveken át csak rozékban vagy házasításokban gondolkodtak a borászok velük kapcsolatban. Ez a válogatás is azt bizonyítja, hogy helye van önálló borként. Intenzív, mély aromákkal, gyümölcsökkel, fűszerekkel bíró bor, közepesnél magasabb savval és alkohollal, hosszú utóízzel. A másik kedvencem a fesztiválról Lelovits Tamás szintén 2011-es Cabernet Franc-ja volt. A franc-t már eddig is a villányi borvidék zászlóshajójának tartották, ám csak idén májusban jelentették be hivatalosan, hogy „életre hívtak” egy új borvidéki márkát Villányi Franc néven. A világ borászatában a cabernet franc önállóan csak ritkán jelenik meg, többnyire házasítják. A villányi borvidék adottságai azonban kihozzák belőle a maximumot, így ott egészen elképesztően finom tételeket produkál. Lelovits Tamásé is ilyen, erdei gyümölcsös, kökényes illattal, feszes savakkal, egy leheletnyivel több hordóval, de szép egyensúllyal. Gondolom jó sokan megkóstolták rajtam kívül ezeket a borokat, mert annyi embert én még a villányi fesztiválon nem láttam, mint idén, pedig a számát sem tudom megmondani, hányszor buliztam már végig ott október első hétvégéjét.  



A németországi Ulmban viszont most voltam életemben először. Állítólag az ország legkisebb nagyvárosa, félúton München és Stuttgart között. Ott született Albert Einstein, emellett büszkélkedik egy akkora székesegyházzal, mely a kölni dómot is lepipálja, egy meseszerű halásznegyeddel és egy sörgyárral is. Mindezek ellenére nem fizikus-találkozót, műemlékek napját, vagy sörös fiesztát rendeztek, hanem egy olyan eseményt, amely semmilyen szempontból nem kapcsolható a városhoz: egy borfesztivált.



Mivel a környéken még csak fotókon sem látni szőlőtőkéket, az ulmi borfesztivál célja nem is az volt, hogy a turistákat megismertesse a helyi kiválóságokkal, hanem hogy az ulmiaknak bemutasson néhány indokot, miért is szeretnek az emberek borvidékeken élni. Így kóstolni lehetett francia, olasz és dél-tiroli borokat.  Persze, ahogy az Németországban lenni szokott, ez a borfesztivál sem csak az italozásról szólt, óriási lakoma kapcsolódott hozzá. Németországban vagyunk, hogyan is lehetne borozgatni komplett háromfogásos menü nélkül?



Mivel a kínálatból a dél-tiroli fajtákat ismertem kevésbé, azokat kóstoltuk. Elsőként Kurtatsch pincészet weissburgunderét (itthon inkább pinot blanc vagy fehérburgundi néven ismert), egy nagyon friss, almás-citrusos fehérbort. Szeretem a weissburgundereket, aromája nagyon közel áll az ízlésvilágomhoz, de sajnos ritkán találkozom vele. Ezért is örültem, hogy ismét kóstolhatok. Majd jött az osztrák Hugl zöldveltelinije. Ennél is domináltak a citrusok egy kis mentával és borssal fűszerezve. Savkészlete szép és gazdag, igazi üdítő bor. Mivel ennyire ízlett ez a fehér, gondoltam, megkóstolom a borászat zweigeltjét is. Ez olyan lazára sikerült, hogy először azt hittem, sillert iszom, de mondták, hogy nem az. Nem igazán tudtam hova tenni ezt a fura bort, úgyhogy inkább maradtam továbbra is a fehéreknél. Azok nagyon bejöttek. 





A borfesztivált egyébként Ulm belvárosában, legnagyobb nevezetessége, a székesegyház (münster) közvetlen szomszédságában rendezték. A münster valóban hatalmas, „a világ legnagyobb templomtornya” címet birtokolja a maga 161,5 méterével. Egyébként nem valódi székesegyház, sosem székelt ott püspök, viszont a gótikus építészet egyik remekműve. A toronyba, ahonnan gyönyörű a kilátás, 768 lépcső vezet fel. És ugyanennyi le. Nem árt ez utóbbival is kalkulálni, ha valaki úgy dönt, hogy felmegy a csúcsra, hiszen lefelé sincs lift. Én nem tudtam kihagyni. Ha már egyszer ott voltam, megmásztam. A túra következményeként fellépő több órás vádliremegést is pótolta a vizuális élmény, amiben ott fent volt részem.







A város központja halász és cserzőnegyed volt a középkorban. A kézművesek egy csatorna fölé építkeztek, mely a Dunába folyik bele. A negyed középkori hangulata megmaradt a mai napig, nem látszik, hogy a második világháború bombázásai olyan nagy pusztítást végeztek a városban. Az apró, gerendavázas házak szorosan egymáshoz simulnak, szűk, kanyargós utcákon lehet eljutni a negyed egyik végéből a másikba. Rengeteg apró kávézó, étterem, söröző van errefelé, ha valaki séta közben nagyon elfáradna, lazíthat a folyamatos vízcsobogást hallgatva - már ha az nem idegesíti a halálba.







Noha szőlőföldjük nincs, sajnálni nem kell a helyieket. Ulmban 417 éve készül sör, az alapanyagot a környéki komlóültetvényekről szerzik be. Gold Ochsen – Arany Ökör: ez a sör neve. Mindenhol kapni, mindenhonnan a sör emblémája köszönt ránk, abban a pillanatban, ahogy beérünk a városba, a vasútállomáson, hirdetőtáblán, egészen addig, míg búcsút nem intünk Ulmnak. Nem ok nélkül büszkék a helyiek, sörük idén a denveri sörversenyen (World Beer Cup) egy arany és egy ezüstérmet nyert el. A bajnokságon 58 ország 1403 sörfőzdéjének 4754 söre mérettetett meg. Az aranyérmet egyik búzasörük, a Kristallweizen névre hallgató itóka nyerte el. Én a sima búzasörüket kóstoltam – mert sajnos a sörözőben, ahol ittunk, véletlenül sem szóltak, hogy van egy díjnyertes búza is -, de ez valójában csöppet sem csorbított az élményen. Nagyon finom volt az is.