2015. november 24.

Egy nehéz nap tökéletes éjszakája

Számomra egy küzdelmes és kimerítő hétköznap csakis borkóstolóval érhet véget. Mert már az első korty megnyugtatja a lelkem. Egy csapásra eltűnik belőlem az az agresszív őrült, aki hajnalban még falhoz akarta vágni a vekkert (majd az idegesítő szomszédot, a buszsofőrt, és a csigalassúsággal működő eladót a pékségben). A pohárban hömpölygő ellenszer látványa letörölhetetlen mosolyt csal az arcomra, illata aromaterápiaként hat, íze pedig előhozza a legvidámabb nyári élményeimet. Teljesen egyértelműen látszik, hogy szervezetemnek az életben maradáshoz szüksége van polifenol-vegyületekre is, pont úgy, mint a szénhidrátokra, fehérjékre, meg többszörösen telítetlen zsírsavakra (bár ez utóbbiban nem vagyok teljesen biztos). 

Kell ilyenkor az a különleges közeg is, amelyben a borkóstoló zajlik. Tétován toporgó, kezdő borisszák, otthonosan mozgó nagydumások, és közöttük a büszke borász, aki miközben tölt, Márait idéz. És mesél. Mesél arról, miként jutott el idáig. Hogyan barangolt borvidékről borvidékre, míg rá nem jött, hogy van egy hely, ahová folyton visszavágyik: a Somlóra. A látogatásokból barátságok születtek, s mire észbe kapott, már saját, 0,6 hektáros birtokát igazgatta a hegy legértékesebb dűlőjén. 


A Barnabás Pincészet tulaján látszik, hogy nem bánta meg döntését: árad belőle a derű. Furmintján és hárslevelűjén érezni a törődést, no meg Fekete Béla bácsi tanácsait. Sokrétű, jól iható borok kerülnek ki kezei közül. Mineralitás és gyümölcsösség minden cseppben, bazalt és napfény minden kortyban. A hosszan kitartó savak gyorsan előkészítik a terepet az est második fénypontjának, a borkorcsolyának…


És az élmények itt még nem érnek véget. A következő asztalnál ugyanis várja az embert egy újabb kóstoló.  Az ország másik szegletéből, egy hasonlóan jó adottságokkal bíró borvidékről. És onnan is jönnek az elképesztő történetek. Például arról, hogy az a pincészet, amely napjainkban 25 hektárnyi területet és Mád legnagyobb (1,8 km hosszú), összefüggő pincerendszerét birtokolja, egy picike kis születésnapi ajándékból indult el. Mert igen, vannak ilyen szerencsés emberek a földön, akik születésnapjukra szőlőültetvényt kapnak.


A Holdvölgy Pincészet 2013-as Vision névre keresztelt bora aranyérmet nyert idén a Decanter Asia Wine Awards versenyén Hongkongban. A bor 65 százalék furmint, 25 százalék hárslevelű és 10 százalék kabar fajták házasítása. Szerintem azonban antidepresszáns, stresszoldó és vitaminok keveréke, hasonló arányban számolva. Szalmasárga színe, ásványos-birses íze és dinamikus savai az én verziómat támasztják alá. Tipikus beszélgetős bornak gondolom, sztorizgatós estékre, barátok társaságában fogyasztva egy olyan szeánszon, ahol a cél szintén a hétköznap csúfságainak száműzése.

2015. szeptember 28.

Régi és új

Borfesztiválokon mindig az új szerelmet keresem. Színhez, fajtához nem ragaszkodom, de a komolyabb testhez igen. Legutóbb is hasonló elhatározással indultam neki, ám olyan gyorsan hagytam el eredeti tervem, mint gazdáját a hűséges négylábú, ha megérzi a sült kolbász illatát. Megjelent előttem a korábbi nagy Ő, és onnantól kezdve semmi új nem érdekelt. Elegáns stílusával azonnal eszembe juttatta egykori közös élményeinket, emlékezetes kalandunkat.


 A viszontlátás nemcsak az örömöt, de a gonosz némbert is előcsalta belőlem. Kétkedve, szinte pökhendien közelítettem meg. Úgy gondoltam, 2007-esként már csak árnyéka lehet önmagának, az egykori izmos vadállat rég kihunyt belőle. Aztán leesett az állam. Mert nyolc évesen még mindig nem hanyatlik, nem öregszik, nem áraszt fura szagokat. A csúcson van. Energikus, testes, kívánatos. A Jackfall pincészet klasszikus bordói fajtája méltó a nevéhez: Grand. A cabernet-knek és a merlot-nak hála, keverednek benne a fekete bogyós gyümölcsök az erős fűszerekkel. Komoly savak őrzik annak a fergeteges évjáratnak az aromáit. Még mindig óriási, még mindig mámorító.
 

Miután kinosztalgiáztam magam, megakadt a szemem egy kékfrankoson is. Címkéje az előbbi szöges ellentéte: egyszerű, letisztult, puritán, ám mégis volt ott valami vonzó. Egy varázsszó, mely többet mond minden egyéb jelzőnél: reserve. Szerencsére a déli borvidéken is egyre többen szavaznak bizalmat ennek a fajtának önálló borként, s már nem csak rozék alapanyagául szolgál, vagy házasítások alkotóelemeként. Heumannék is így gondolták, és micsoda bort készítettek belőle 2012-ben! Csupa lendületesség, napsütés, vidámság. Ragyogó bíbor színű, fűszeres, meggyes bor, élénk savakkal. Ki sem tudtam várni, milyen hosszan marad meg a szájban az íze, mert azonnal újra töltettem a poharamba. Merészségnek tűnhet leírni, de nem vagyok egy szívbajos fajta, úgyhogy vállalom: azt hiszem, megtaláltam Villány legjobb kékfrankosát.
 

A nap végére már csak az igazi bohóság maradt. Depes Mór névvel megjelenni előttem egyet jelent az azonnali kóstolással. Aztán már csak arra eszméltem: megvan az új kedvencem! rajnai rizling, chardonnay és ezerjó házasítása, mely a palackozás előtt még pihent egy kicsit – egészen pontosan négy hónapot – új fahordóban. Lövésem nincs, honnan jött a borásznak, Miklós Csabinak ez a név, nekem azonban beugrott egy élmény. Pont annyira szakadt az eső életem egyik legjobb Depeche Mode koncertjén a Kisstadionban, mint amikor Depes Mórt kóstolgattam a Várban. És már dúdoltam is:

„All I ever wanted,
All I ever needed,
Is here in my arms...”

2015. szeptember 15.

Folyékony kő

Nagyon szeretek különleges ízeket felfedezni, egyedi aromákat megtapasztalni. Kóstolok is elég sűrűn, mert ezáltal páratlan élményekben lehet részem. Legutóbb azonban igencsak meglepődtem: Szicília szigetén, az Etna lábánál lévő borászatban egy kis cseppfolyósított vulkán került a poharamba. 

Már a címke felirata is gyanús kellett volna, hogy legyen (Le Sabbie dell’ Etna, vagyis az Etna homokja). Ám akkor még csak azt gondoltam, nem több ez, mint egy jól csengő helyrajzi szám. Fontos a geográfiai beazonosíthatóság egy boron, főként, ha kivételes termőterületről származik. Például az Etnáról, hiszen ott olyan talaj adja az aromát a szőlőnek, ami 1-2 évtizeddel ezelőtt még a föld belsejében fortyogott. Európa legmagasabb vulkánján egyébként is látszanak még a 2003-as kitörés lávafolyamai, kétségünk sem lehet odafönt arról, hogy újszülött földön járunk, olyanon, amely minden kémiai elemet koncentrált formában tartalmaz.





Egészen rendkívüli, káprázatos környezet, ám ha fizetnének, akkor sem költöznék aktív tűzhányó lejtőjére. Vannak azonban, akik úgy gondolják, ez a legtökéletesebb helyszín a szőlőtőkék számára. A Firriato borászat az Etna észak-keleti felén működik, Verzella falucska határában. Ültetvényeik 500 méteres tengerszint feletti magasságtól egészen 900 méterig terjednek, a feldolgozó üzemük kábé a terület közepén helyezkedik el. Talán épp a közelben pöfékelő kráterek miatt döntöttek úgy, hogy csak rezet és ként használnak a termesztés során, egyéb anyagokat nem és csakis kézzel szüretelnek. Eszük ágában sincs kikezdeni a természettel, dühöng az néha magától is, minek hergelni? Helyszínválasztásuk és filozófiájuk egyelőre őket igazolja, boraik csodálatosak. 




Etna Bianco fehérboruk Carricante és Catarratto szőlőfajtákból készült. Október közepén szüretelték a fürtöket, ellenőrzött hőmérsékleten (16-18 fokon) erjesztették a levet, majd három hónapig finom seprőn tartották. Hordóba nem került, acéltartályban várta meg a palackozást. A mineralitás már illatában is erős, a fehér húsú barack és a körte szolid aromával jelentkezik, szinte csak akkor érezni, ha az ember mélyen beledugja orrát a pohárba. Kortyolgatás közben is hasonlót lehet tapasztalni, de a komoly ásványosság ellenére nagyon friss, üdítő bor ez, közepesen hosszú lecsengéssel, nem mindennapi ízélménnyel. 


A fehér dögösebb párja, a 2013-as Etna Rosso nerello mascalese és nerello capuccio szőlőkből készült, ahol utóbbi adja a bor színét. Csak a mascalesétől nem lenne ilyen gyönyörű bíborvörös. Az ugyanis érdekes egy fajta. Fürtje hihetetlen nagy, zömök és tömör, még közelebbről is úgy néz ki, mintha kínai piacról származó műanyag dekoráció lenne. El sem hiszi az ember, hogy valódi, míg meg nem érinti. Héja olyan, mint a kékszőlőké, ám a bogyó belül fehér. A szicíliai borászok szívesen is készítenek belőle fehér habzóbort. 
 

Ehhez a vörösborhoz október második felében szüretelték a szőlőt, az irányított erjesztést követően a bor acéltartályba került, majd hat hónapra barrique hordókba. A végeredmény igazán kivételes lett. A bor nagyon fűszeres illattal indít, ízében aztán bejönnek a fűszerek mellé a gyümölcsök is (szeder, fekete cseresznye), és a teljes periódusos rendszer. Folyékony kő ez, vörösborra hajazó kihűlt láva, amit rendkívül jól esik inni. Sem az alkohol (14 %), sem a savak nem lógnak ki, szép kerek az egész. Mint egy vulkán krátere.

2015. július 23.

Amiért a Veuve Clicquot-t szeretjük

Sokszor eljátszottam már a gondolattal, hogy ha lehetséges lenne az időutazás, melyik évszázadba mennék vissza, kivel találkoznék szívesen, kinek a hétköznapjaiba kukkantanék be, s kit kergetnék őrületbe a szűnni nem akaró kérdéseimmel. Persze a listám állandóan változik, főként attól függően, milyen élmények érnek. Azért vannak rajta állandó szereplők, például Benjamin Franklin, Leonardo da Vinci, Báthori Erzsébet vagy Herman Ottó, de jelen pillanatban egy özvegyasszony az, akihez néhány koccintás erejéig örömest visszautaznék a franciaországi Reimsbe, a 19. század elejére. Abba az időszakba, amikor Napóleon épp hatalma csúcsára jutott.


A szóban forgó hölgy, Barbe Nicol Ponsardin 1777-ben született és 21 évesen ment hozzá Francois-Marie Clicquot-hoz. Boldogságuk azonban nem tartott sokáig, férje hat évvel később meghalt. Ám az özvegyet keményebb fából faragták annál, minthogy kétségbeessen, amiért egy három éves kislánnyal a karján támasz nélkül maradt. Ő inkább – a társadalom legnagyobb megrökönyödésére - kezébe vette a családi üzlet irányítását. A megélhetésüket biztosító pezsgőgyár forgalma akkor évi 60 ezer palack volt, s nemcsak Franciaországba, hanem a kontinens legnagyobb államaiba is szállítottak a bubis italból. De csak addig, míg Napóleon bele nem köpött a levesükbe: a császár hatalommániájának köszönhetően Anglia megtámadásával az egyik legnagyobb megrendelőjét veszítette el az özvegy. Szinte egyik napról a másikra.

Madame Clicquot-nak azonban szent meggyőződése volt, hogy „ami nem töri meg az embert, az erősebbé teszi”, úgyhogy minden sorscsapás ellenére további komoly összegeket invesztált az üzletbe és újításokba fogott. Pincemesterével együtt rájöttek, hogyan lehet eltávolítani a seprőt az üvegből, s hogyan lehet beállítani tirázs likőr hozzáadásával a pezsgő édességét-szárazságát. Mert igen, egészen addig a pezsgők zavarosak voltak, s csak nyomokban hasonlítottak ahhoz a csodákhoz, amiket ma ihatunk. Újításával termékei hatalmas népszerűségre tettek szert, olyan sebességgel hódították meg a világot, amilyet Napóleon még csak elképzelni sem tudott. Amikor Madame Clicquot 1866-ban meghalt, cége már évente 750 ezer palack pezsgőt forgalmazott, s azóta is a buborékpiac egyik legmeghatározóbb szereplője.



Mondjuk, nem véletlenül. Egy Veuve Clicquot Brut-vel nehéz betelni. A pezsgő pinot noir, chardonnay és pinot menuier házasítása. A pohárban gyönyörű aranysárga színe van, s ami elsőre feltűnik illatában és ízében, az az intenzív gyümölcsösség. Nagyon finom őszibarackos illattal hódít. Érezni persze az élesztős jegyeket is, de a barack és a leheletnyi vanília háttérbe szorítja mindazokat. A buborékjai finomak, nem szúrósak, inkább cirógatóak, mint általában a champagne-oknak. Szép szerkezetű, elegáns, izgalmas pezsgő, ünnepi alkalmakra való különlegesség.

2015. június 29.

Vulkántúra

Mindig is imádtam a geológiát. Igaz, nem gyűjtögetek megszállott módjára kőzeteket és kövületeket, nem bújom a szakmai lapokat, maga a tudomány is csak földtörténeti mesék sokaságát jelenti számomra. De attól még rajgongok érte, mert szerintem az egész egy csoda. Itt van például az egyik legszebb geológiai képződményünk, a Somló. 4 millió évvel ezelőtt még vulkánként pöfékelt egy kiszáradt tenger közepén, ma szőlőtőkékkel befuttatott békés domb csupán, amelyet mintha csak azért helyezett volna oda egy tájépítész, hogy megtörje a síkság egyhangúságát, s ámulatba ejtse az arra járókat.


Aki egyszer megpillantotta a Somlót, visszavágyik, újra látni akarja azt a furcsa tanúhegyet, megmászni a bazaltsapkákat, amelyek felmelegedve a nyári és a kora őszi estéken kályhaként fűtik a borvidék területét. Aki pedig egyszer is kóstolta a hegy levét, újra tölteni akarja a poharába, kortyolgatni, elemezni és ráérezni a nagy igazságra: szóval ezért adott nekünk Isten szőlőt, borászt és ízlelőbimbókat! Márai és Hamvas Béla sem tőmondatokban írta le a véleményét a somlai borokról. Talán nem véletlenül. Képtelenség annyival elintézni egy ottani furmintot vagy juhfarkot hogy jó.


 Mert itt vannak például a Fekete pincészet kézműves borai. Borissza közönség számára az etalon, a biztos kiindulási pont egy ígéretes bortúrához.Az egyik személyes kedvencem a pincészet 2009-es juhfarkja. Bombasztikus illattal hódít, mézes, barackos aromák keverednek az összetéveszthetetlen vulkános jegyekkel. Ízében már inkább citrusos, nyoma sincs az illatban beígért méznek, savai azonban határozottak, s a területre jellemző ásványos lecsengés is markáns. 18 hónapig volt használt tölgyfahordóban, majd újabb 18 hónapot töltött tartályban. Komplex, testes, mi kell még?


 Aztán megtaláltam a Fekete pincészet borainak inverzét. Na, nem minőségben, hanem struktúrában. Barcza Bálint olyan furmintot készít, amilyennel nem igazán találkozni a Somlón. Nyoma sincs lomha, olajos hömpölygésnek a pohárban, vagy harapnivalóan nagy testnek. Kapunk viszont üde frissességet, lendületességet, s adunk cserébe döbbent arckifejezést. A furmintokhoz mindenki krémes textúrát társít, Bálint 2013-as furmintja azonban még véletlenül sem látott hordót, ezért hihetetlen gyümölcsös maradt a bor, s mivel savai erőteljesek, ezért az egész dinamikus, virgonc, stimuláló. 2013-as juhfarkja ugyan töltött négy hónapot hordóban, ám hasonlóan frissítő, mint az előző bora. Mindkettőt meginnám egyébként bármikor, bármihez. De legjobban akkor és ott esett a pince előtti kertben, a virágok között, bazaltorgonák ölelésében, a diófa árnyékában, kilátással a Marcal-medencére.






És ha valaki azt gondolná, a Somlón nem lehet jó vöröset találni, akkor itt a cáfolat. Sose gondoltam volna, hogy syrah-t fogok kortyolgatni a Somlón, de így alakult. És micsoda syrah-t! A Kreinbacher Pincészet 2011-es tétele került a poharamba egy extrém kóstoló keretében, és végig azt kívántam, bár sose ürülne ki! Nagyon elegáns, ánizsos-meggyes illattal indít, élettel teli, fűszeres, ásványos ízvilággal, komoly savakkal, megbújó tanninokkal nyűgöz le, és hosszú lecsengéssel hagy örök emléket. Jól áll a vulkán a syrah-nak, s mivel úgy hallottam, van még telepíthető termőterület, mostantól esti imáimban somlói syrah ültetvényekért imádkozom. Rajtam ne múljon.



S ha valaki az ottani boroktól nem ájulna el, keressen fel egy pszichológust, vagy sétáljon fel a hegy tetejére, attól majd eláll a szava. Buja rengetegben vezet fel a helyenként igencsak meredek turistaút a Szent István kilátóhoz, ahonnan 360 fokban a világ pereméig ellátni és még jópofa műalkotásokban is gyönyörködhetünk a fennsíkon.








A kilátótól csak egy ugrás a várrom, amely még elhanyagolt állapotában is lenyűgöző. A vár állítólag a Rozgonyiak, Kinizsi Pál és a Szapolyai-család tulajdonában is volt, ám én ott a szakadék szélén, a vadregényes falak tövében állva mindezt egy kicsit kétségbe vontam. Szerintem valaha Arathorn fiának búvóhelye volt, aki csak akkor merészkedett be a sűrű, átláthatatlan erdőbe, amikor a semmiből előtűntek a gyűrűlidércek, óriási szárnyas bestiákon. Igaz, ha kevesebb bort iszik az ember, a hivatalos vártörténet is hihető…









2015. június 12.

Finomság Balatonföldvárról

Igazán fantasztikus fehérbor került a poharamba a minap. A Podmaniczky Pincészet Tere-fere fantázianevű, 2013-as rajnai rizlingje, mely egyszerre volt ízletes, frissítő és meghökkentő. Jól érezhették magukat a szőlőtőkék abban az évben a Kőrös-hegy nyugati dűlőjén, mert szép termést produkáltak: érett szőlőszemeket, melyekben a cukor mellett a savak is rendesen megmaradtak. Ragyogó szalmasárga bor készült belőlük, citrusos, barackos illattal, telt ízzel, ropogós savakkal. Az itóka alkoholfoka - fehérborról lévén szó -, akár magasnak is tűnhet (13,8), ám a komoly extrakt-tartalomnak köszönhetően mégsem lóg ki egyáltalán. A bor nagy része acéltartályokban pihent, egy elenyésző hányada (3-4 százalék) pedig barrique hordókban. Ez a hordós megoldás extra ízélményt nem ad a bornak, de egy kis furfangot azért csempész bele.


A bor egyébként a Semmelweis Egyetem borversenyén nyert a „Rendezvény borok” kategóriában, így egy évig viselheti a „Semmelweis Egyetem Bora” címet.  A nyertes borokat az egyetem egy évig reprezentációs célokra, elsősorban exkluzív ajándékként használja. A többi díjazott megtekinthető itt.

2015. május 11.

Burgenland testnek, léleknek

Burgenland a nyugalom szigete. Stresszmentes övezet, fenséges lankákkal, ódon várakkal és átkozottul jó borokkal. Amint megpillantjuk a tájat, a 21. század tempójától megfáradt lelkünk, mint egy érzékeny relé, már veszi is az adást és továbbítja agyunknak: „Pici búgócsiga, nézd csak, van itt néhány dolog, ami megér egy kis kikapcsolódást!”





Bad Tatzmannsdorf (Tarcsafürdő) Dél-Burgenland egyik legbarátságosabb települése. Olyannyira, hogy – főbűnök ide vagy oda -, öt perc ott tartózkodás után az irigység lesz úrrá érzelmeinken. Mert az már mégsem igazság, hogy simán élhetnek emberek olyan gyönyörű völgyben, ahol kiterjedt ősfás parkok vigyázzák az oxigénszintet, termálfürdő gondoskodik a reumamentes öregkorról, és este 11-ig kivilágított, mezei, erdei és műfüves futópályák állnak rendelkezésre egy-egy jól sikerült csokoládé-habzsolás után. Mert igen, saját praliné manufaktúrájuk is van. 




Burgenlandban ráadásul lépten-nyomon várakba botlik az ember, közvetlenül Bad Tatzmannsdorf mellett is található egy igazán impozáns. Stadt Schlaining (Városszalónak) vára a 12-13 században épült, s falai olyan nyugalmat árasztanak, hogy az ember el sem hiszi, mennyi szörnyűség történt közöttük. Háborúk, árulások, kivégzések évszázadokon keresztül, majd jött a XX. század a legújabb kori borzalmaival. A vár 1939 és 45 között munkatáborként „üzemelt”. 1945 és 1947 között itt volt az egykori SS-tagjainak és korábbi NSDAP párttagjainak fogolytábora. 1956 novemberében az épület adott helyet a számos menekülttáborok egyikének, mintegy 1400 magyar kapott itt szállást. A várban – talán pont ezek miatt – most az Európai Békemúzeum található. A legizgalmasabb rész azonban nem is ez, hanem a buja, zöld növényzettel benőtt, vadregényes várárok. Végig kell rajta sétálni, mert ilyet nem mindenhol látni. 




S ha ennyi szépség után lelkünk valóban kivirult, ideje testünket is kényeztetni. Welschrieslingben (olaszrizling) és Blaufrankisch-ben (kékfrankosban) verhetetlen a régió. Rechnitz (Rohonc) olaszrizlingben óriási, Deutsh-Schützen és Eisenberg (Németlövő és Vashegy) pedig inkább a kékfrankosokban, de igazán jó zweigeltet és fehérburgundit is találhatunk, s még csak nagyon keresni sem kell őket.   



Elsősorban Erika és Paul Grosz pincészetét emelném ki Gaas-ból. 2014-es olaszrizlingjük hihetetlenül kellemes, populáris, jó ivású bor. Visszafogott, tiszta szőlőillata szépen nyílik a pohárban, ízben már erőteljesebb, kifejezőbb. Lédús, fehér húsú gyümölcsöket idéző aromái és élénk savai nagyon frissítővé teszik. Másik nagy kedvencem 2011-es Kékfrankos Reserve boruk. Telt, gyümölcsös, fűszeres, testes bor, az egyik legjobb kékfrankos, amit a környéken kóstoltam, az az igazi „muszáj otthonra is venni” kategória.


 A következő pincészet, amelyet mindképpen érdemes felkeresni, Deutsh-Schützenben, a szőlőhegyen található. Tavaly már sok jó bort kóstoltam a településen, most egy olyan pincészetet céloztam meg (Weber pincészet), amely nemcsak ismeretlen volt számomra, de a dél-burgenlandi Bortavasz versenyen olaszrizlingje díjat is nyert. Gondoltam, ez már megér egy kanyart. A borászatot egy házaspár vezeti, nem igazán fiatalok, s valószínűleg az a szó, hogy dizájn, semmit sem jelent számukra. Kóstolóhelyiségük és borosüvegeik címkéi köszönő viszonyban sem állnak a mai trendekkel, boraik azonban szenzációsak, s az első korty után már csak ez számított. A furcsa az volt, hogy nem is igazán a díjnyertes olaszrizlingjük nyerte el tetszésemet – bár az is nagyon finom -, hanem 2012-es presztízs kékfrankosuk, a Centauros. Elsőrangú bor, intenzív gyümölcsös illatjegyekkel, komoly testtel, jó savakkal, 13,5-ös alkohollal. Komplexitása, teste ellenére az egész mégis lágynak tűnik, olyan igazi plüssös. Bárki megrökönyödhet ezen a jelzőn, de ezt nem lehet más szóval leírni, meg kell kóstolni és mindenki egyet fog velem érteni, hogy ez illik a legjobban rá.   




Gerhard Wallnerhez is azért tértem be, mert kékfrankosai díjakat nyertek, s a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Nála valóban azok a borok ízlettek legjobban, amelyik a verseny zsűrijének is. Talán egész Dél-Burgenlandban nála ittam olyan klasszikus kékfrankost, amelyik a Reserve kategóriájú borokkal simán harcba szállhatna. (A klasszikus kategóriánál a borászok jóval nagyobb tőketerhelést alkalmaznak a szőlőn, kevesebb ideig érlelik a borokat és általában öregebb hordókba is kerülnek, mint a reserve kategóriában.) A klasszikus kékfrankos szinte mindenhol finom, iható, de általában nem kiemelkedő. Kivéve Wallnernél.



Eisenbergbe már csak a látvány miatt is érdemes ellátogatni, nemcsak a borokért. A település szerintem Burgenland legszebb panorámájával dicsekedhet, meseszépek a szőlőültetvényei. A pincészetekhez komoly kaptató vezet fel, ha éppen nincs absztinens sofőrünk, intenzív lábmunka vár ránk. Ám a kilátás és a fent kóstolható borok minden izzadságcseppért kárpótolnak.   




Azonnali szomjoltásra tökéletes például Weinbau Csencsits 2014-es rozéja. Gyümölcsös, buborékos, kellőképpen savas, kifogástalan. Meglepetés volt ez számomra, főleg azok után, hogy 2014 nem a rozék éve volt. Emellett még 2014-es zweigeltje is említést érdemel. Határozott, pirosbogyós illatával, fűszeres-gyümölcsös ízével azonnal rabul ejtett. Miközben ittam, azt vettem észre, hogy az étlapról a borhoz igyekeztem ételt választani és nem fordítva, mint általában. Gombhoz kerestem valami jó kis kabátot. Mert most az egyszer így kívánta a szervezetem. A testem és a lelkem is.