2015. január 21.

Barcelona ízei II.

Aki kitalálta ezt a jópofa mondást: „az vagy, amit megeszel”, még valószínűleg sosem került olyan helyzetbe, mint mi Barcelonában. Az egyik tengerparti étteremben úgy választottunk ételt, hogy fogalmunk sem volt róla, mit eszünk. Olyan halfajták voltak felsorolva az étlapon angolul, amelyekről még magyarul sem hallottunk, ezért a pincérre hagyatkoztunk. Ő kérdésünkre – milyen hal az anglerfish? - csak annyit mondott: kicsi hal, szép, finom, fehér hússal. A döntésünkhöz ennyi elég is volt. Később jutott csak eszünkbe utánanézni az interneten, hogy mit is ettünk, s akkor egy pillanatra a szívverésünk is megállt. Azok a hihetetlenül jóízű falatok ugyanis a világ egyik legvisszataszítóbb állatától származtak.




Az atlanti ördöghal, vagy másnevén európai horgászhal sokfelé előfordul a tengerekben, jó mélyen a vízfelszín alatt. Szegénykének az egész családja bűn ronda, s van még egy bizarr tulajdonsága is. A hím ördöghal parazitaként él a – kb. ötvenszer nagyobb - nőstény testén. Ívási időszakban a hím beleharap a nőstény testébe (így juttatja be a spermiumokat), s ott is marad élete végéig, mint egy kitüremkedés vagy használaton kívüli végtag. Egyénisége megszűnik, keringése összeolvad a nőstényével, majd élete a gazdatest halálával véget is ér, de addigra valószínűleg el is felejti, hogy ő valaha külön entitás volt.

Mindezek ellenére egyébként újra megkóstolnám, hiszen a belőle készült szaftos, fokhagymás-paprikás ragu szenzációs volt. A feketekagylók tökéletesen kiegészítették az ételt, a halacska húsa pedig igazán fenséges: hófehér és igazán tömör, nem esik szét, harapni kell, de cseppet sem kemény vagy gumiszerű. Nagyon finom. 


 A világ legrondább hala egy kis családi vendéglőben került a tányérunkra, Barcelona halásznegyedében. A szűk utcácskákkal szabdalt városrészt egyik oldalról a hosszan elnyúló, homokos strand szegélyezi, másik oldalról pedig a vitorlásokkal, jachtokkal teletömött kikötő. Jó érzés a környéken bandukolni egyrészt a látvány miatt, másrészt mert ilyen kis éttermekre akad az ember. 

 





A Paco Alcaldét 1921-ben alapították, azóta is a család tulajdonában van. Az étterem előtt mindig kint áll valamelyik idősebb családtag és hívogatja befelé a turistákat. (Csekély angoltudással, ám annál szélesebb mosollyal). Bent sok pici asztal, a falakon családi fotók fogadják a vendégeket. A mi fejünk fölött éppen Guardiola vigyorgott egy dedikált fotón a család tagjait ölelgetve. Egyébként nemcsak a fura halas étkekért, a jól ismert spanyol nemzeti kincsért, a paelláért is érdemes oda betérni, mert az is kifogástalan.



Jártunkban-keltünkben egy másik gyöngyszemre is ráakadtunk. A Can Ramonet étterem erősen ajánlott látogatnivaló az internetes fórumokon, de ezt akkor és ott mi még nem tudtuk. Csak az volt a furcsa, hogy az egyik felszolgáló úgy fogadott: van foglalásuk? Erősen kopoghatott a szemünk, mert készületlenségünk ellenére leültetett egy kis kétszemélyes asztalhoz.
 


Éhségünket egyébként abban a pillanatban elfelejtettük, amint megláttuk a borlapot. A jókora, több oldalas füzetben - kis túlzással -, de legalább annyi féle bor volt felsorolva, mint amennyit eddig életemben kóstoltam.
Választásunk Conde de Valdemar pincészet fehérborára esett. Kíváncsiság miatt döntöttünk mellette, hiszen a pincészet vörösbora annyira ízlett előző nap, hogy muszáj volt egy fehéret is kóstolni tőlük. 




Finca Alto Cantabria 2012-es, száz százalékban viura szőlőből készült bor. Tiszta, a fajtára jellemző zöldessárga árnyalatokkal. Illata közepesen intenzív, benne a gyümölcsös aromák keverednek fehér virágok illatával. Ízében friss, gyümölcsös, jót tett neki a három hónapos hordós érlelést. Komplex bor, jó savszerkezettel, magas alkohollal, hosszú lecsengéssel. Tökéletesen passzolt az általunk választott halételekhez. Én főételnek tonhalragut kértem, mert örültem, hogy itt van olyan hal is az étlapon, amit ismerek. Férjem tőkehal steaket kért grillezett zöldségekkel. A tonhalragu olyasmi egytálétel volt, mint a magyar pincepörkölt, csak halból, de a lényeg ugyanaz: a főzés során szépen együtt párolódott minden, összeértek az ízek. Az arányok persze itt a tengeri herkentyűk javára dőltek el: hatalmas darabokat kaptam a tonhalból, mellé rengeteg kagylót, rákot, s csak mutatóba néhány krumplit. A tőkehal steaket sistergő vaslapon tálalták, olyan gusztusosan, hogy még egy ateista ember is azonnal hálaimát rebegett volna érte. 




Az előző bejegyzésemben már írtam, hogy a piacokat vétek kihagyni Barcelonában, s ezt azóta sem gondolom máshogy. Az útikönyvek ajánlgatják Barcelona talán leghíresebb piacát, a La Boqueria-t, ami a Rambláról nyílik, sokan viszont úgy írnak róla, hogy az csak egy díszlet, ami a turistáknak készült, mert a helyiek nem is vásárolnak ott. Ez körülbelül annyira igaz, mint kizárólag turistalátványosságnak titulálni a budapesti Vásárcsarnokot. A Boqueria-n rengeteg helybéli intézi a kisebb-nagyobb bevásárlását. Emellett a piac tele van kiporciózott falatkákkal, kóstolnivalókkal, kimért frissen facsart gyümölcslevekkel, amik egyértelműen az utazók kedvéért készültek, ám ha valaki tüzetesen végignézi a kínálatot, elsősorban a halas-szekciót, láthatja, hogy a piac mégis inkább a helyieket szolgálja ki. Több mázsányi kagyló, rák, frissen filézett halszelet várja a háziasszonyokat nap mint nap. A turisták nem igazán vásárolnak lepényhalat, élő homárt, bármilyen dülledtszemű, kopoltyús jószágot, vagy bárányhúst, mert a hotelben megfőzni nem igazán tudják, ajándéknak hazavinni meg elég abszurd lenne.




 
A legjobb vásárfiát ettől függetlenül a piacokon találja az ember. Olyat például, amiben hazacsempészheti az idegenben kóstolt ízeket, zamatokat, egy kis dobozba vagy üvegbe zárt eszenciát, ami otthon újra eszébe juttatja az utazás legizgalmasabb momentumait. Mi olivaolajat hoztunk magunkkal. Szűretlen fajtát, amely olyan intenzív aromával rendelkezik, mintha a bogyókat nem is préselték, hanem turmixolták volna. Annyira finom, hogy akár önmagában is képes az ember ezt enni. Mármint egy kis kenyérkével tunkolva. Csak eszi, s közben áradozik Barcelonáról, a spanyol konyháról, a borokról, a napfényről, a tengerről, vagy csak némán vigyorog, mint egy jóllakott tejbetök.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése