2015. február 9.

Egy tökéletes nap Villányban

Ha arra kérném ismerőseimet, meséljék el egy olyan napjukat, amelyet a tökéletes jelzővel illetnének, valószínűleg senki nem kezdene azzal: először is havat kellett lapátoljak, hogy eljussak a kapuig. Az enyém így indult, bár az is igaz, akkor még nem tudtam, hogy ilyen pazar lesz. A természet egyébként játékos kedvében volt a hétvégén. Míg a fővárosban a szikrázó napsütésnek örülhetett mindenki, a dél-dunántúliakat a szűnni nem akaró csapadék kergette az őrületbe. Villányban 24 óra leforgása alatt közel húsz centi hó hullott. De a közlekedési nehézségekért, az átázott cipőkért bőven kárpótolt a látvány. A borvidék csodálatosan festett fehér palástban.







A hóesés, a havas táj látványa – bármennyire szép is -, egy idő után már csak az ablakon keresztül szemet gyönyörködtető. Átázott zokniban, megfagyott ujjacskákkal az ember hősugárzó kemencére, valamint forró, ízletes ebédre vágyik. Nem is gondolkodtunk sokáig a következő napirendi ponton: irány a Tenkes Csárda



Az étterem fogalom a finom falatokat kedvelők körében. Aki ebédelt már ott, bizonyos időközönként visszajár, aki még nem, az pedig azért megy el, mert hallott róla. A vendégek kényeztetését igen magas fokon űzik és itt nemcsak a szakácstudományra gondolok. Nincs ember, aki fel tudná idézni, milyen kilincs van a csárda ajtaján, azt ugyanis jó előre kitárják a vendég előtt, akár kifelé, akár befelé igyekszik. Hamarabb észreveszik, mint én, ha kiürült a poharam, s hogy még a kávét is előmelegített csészében szervírozzák, csak hab a tortán. A konyha határozott és magabiztos, nem gondolják túl az ételeket, a klasszikus csárda-vonalat képviselik. Az étlapon nincsenek az ételek neveinél idézőjelek, ahogy mostanság a legtöbb étteremben szokás. A halászlé, az halászlé, a harcsapaprikás pedig harcsapaprikás, igaz, minden képzeletet felülmúlóan ízletesen, és ha csak eszembe jut házi kukoricakenyerük, azt kívánom, bárcsak ott lennék most is.







Egy villányi tökéletes nap nem telhet el borozgatás nélkül, ha ennek ellenkezőjét állítanám, Bacchus haragjával kellene szembenéznem, azt meg nem merném bevállalni. Most hétvégén a Sauska Pincészetre esett a választásunk. Már régóta szemeztünk vele, több borát is kóstoltuk korábban, de a villányi rezidenciájukon még nem jártunk. Kicsit félve hívtam fel őket, tartottam a visszautasítástól, amivel többször szembesültem borissza életem során, vagyis, hogy két ember miatt nem rendeznek borkóstolást, nem éri meg felbontani a palackokat, fizetni a kóstoltatót, stb. Itt azonban tárt karokkal várták elenyésző számú társaságunkat, s valószínűleg akkor is ezt éreztem volna, ha csak egymagam mentem volna hozzájuk iddogálni.



A kóstoltató helyiség egészen elképesztő. Olyan, mintha egyetlen hatalmas légtérben lenne jelen egy borbár, egy látványkonyhás étterem és egy kandallóval, kényelmes kanapékkal telerakott nappali, persze tökéletes összhangban. Nem tudom, melyik tündérnek kellene írnom, de pontosan ilyet szeretnék otthonra is, csak negyedekkorában. Bár még az is bazinagy lenne.




Ahogy az ember betoppan, azonnal szembetalálja magát egy 1948-ban készült szeletelőgéppel, ami még most is kifogástalanul működik, s amelyet ha meglátunk, azonnal tudjuk, jó helyen járunk. Aki ugyanis ilyenbe invesztál, biztos a legjobb falatokat fogja felszolgálni a vendégeinek. Engem ez boldogsággal tölt el, mert szeretek elkényeztetve lenni. Ezt a törődést éreztem egyébként végig a kóstoló alatt. Nem csak boroztunk, hanem beszélgettünk, sztorizgattunk, eszmét és véleményt cseréltünk, viccelődtünk, s még most sem tudom elhinni, hogy az a néhány perc, amit ott töltöttünk, egészen pontosan három és fél óra volt, olyan szinten repült az idő. 


S hogy mi ízlett legjobban? A gyöngyöző rozéjukat mindenképp kiemelném. Ez az a fajta bor, amiről nem szokás hosszasan értekezni, hiszen általában nem több, mint egy szomjoltó nyári ital, ez azonban mégis nagyon ízlett. 2013-as volt, de még mindig lendületes, friss, ropogós savakkal és jó adag gyümölcsösséggel. A másik nagy kedvenc a 2012-es, tokaji Birtok Furmint volt. Több dűlő házasítása, seprőn is áztatták, battonázsolták is (csak hogy ilyen szép magyarosan fejezzem ki magam), s a végeredmény igen tartalmas lett: déligyümölcsös, minerális, komoly savakkal, gazdag aromákkal. 2011-es kékfrankosuk is nagyon tetszett. Jóval testesebb volt, mint soproni társai, a 6 hónapos hordós érlelés is igen jól állt neki, s a 14-es alkohol egyáltalán nem lógott ki, egyensúlyban volt az egész bor.


Egyensúlyban, mint az egész napunk. Szívből kívánok mindenkinek hasonlót.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése