2015. február 19.

Szent György-hegytől a K2-ig

Valószínűleg véralkoholszintem egekbe szökkenése idézhette elő, hogy Herbert Simon és az ő egyik tézise, a „korlátozott racionalitás elve” furakodott a gondolataim közé a hétvégén. Pontosan olyan szituáció adódott ugyanis, amilyenről a közgazdász elmélkedett, csak nem a számok, hanem a borok világában. A tan úgy szól, hogy egy valóságos, komplex helyzetben, a probléma nagyságához viszonyítva, az emberi elme kapacitása túl kicsi, hogy objektív racionalitás alapján (vagyis a teljes informáltság állapotában) hozzunk döntést, találjunk megoldást a problémára. A Borjour Magnum rendezvényen több mint 200 borász 600 borát lehetett megkóstolni. Hogy teljes bizonyossággal mondhassam: a lehetséges alternatívák közül megtaláltam a legjobbakat, három percenként kellett volna 5 bort kóstolnom. Mivel öngyilkos hajlamaim nincsenek, ezért a maximális helyett "csak" kielégítő megoldásra törekedtem. Beértem kevesebb kóstolással is. Így is találtam néhány igen szép tételt. 


Kalandozásomat a Balaton-felvidéken kezdtem, egyrészt azért, mert szeretem, másrészt, mert elég sok arrafelé a viszonylag új, felfedezésre váró borászat. Bele is futottam abba, amelyet talán a legfiatalabb jelzővel illethetnék, a Bencze Pincészetbe. A család 2012-ben alapította birtokát a Szent György-hegyen, s jócskán belehúztak ­– lelkesek, optimisták, vagy vakmerők? -, mert ma már viszonylag nagy területen, húsz hektáron dolgoznak, s azon is ökológiai műveléssel.  Az egész ott kezdődött, hogy Istvánt, a debreceni szoftverfejlesztőt néhány évvel ezelőtt családja meglepte egy borkóstoló tanfolyammal (WSET alapfok), amely annyira megtetszett neki, hogy meg sem állt a felsőfokig. Ezután Szászi Endre Kabócás nevű borával megfertőzte apukáját is, akinél a gyümölcsösség és a maligánfok tökéletes kombinációja meggyőző érv volt ahhoz, hogy a továbbiakban mindenben támogassa fiát. A kezdeti nehézségeken egyébként épp Szászi Endre segítette át őket, s valószínűleg ennek is köszönhető, hogy első boraik igen jól sikerültek. 2013-as rajnai rizlingjük, gyümölcsös, telt, nagyon ásványos, finom. Pinot noirjuk pedig talán még ennél is elképesztőbb. Nem is gondolná az ember, hogy a hűvös, burgundi éghajlatban tündöklő pinot a Badacsonynál is ilyen szép tud lenni. Lágy, de mégis tüzes, erőteljes fűszeres illattal hódít, mellette felbukkannak a piros gyümölcsök is, főleg a meggy. Ízében szintén ezek a jegyek köszönnek vissza, közepes savakkal, lágy tanninokkal, érezhető, de cseppet sem kilógó alkohollal. A borosüvegeik címkéin egyébként azok a csillagjegyek szerepelnek, amelyekben a Hold állt szüretkor. Nekik ez fontos, mert szerintük ez az állandóan fogyó és növő égitest is hatással van a borokra. Rám meg a boraik voltak hatással. Lenyűgöző hatással. 


Egy szintén nem túl régen alapított pincészetnél folytattam felfedező utamat, a Káli Kövek Borászatnál. 2013-as olaszrizling válogatásuk Rezeda névre hallgat. Kedves név, gondoltam, biztos valami jól csengő fantázianevet kerestek boruknak, vagy csak amolyan „Robog az úthenger”-rajongókkal van dolgom, de - mint megtudtam -, a névválasztás oka ennél sokkal földhözragadtabb: rezeda terem a szőlősorok között, s az olaszrlizling nagyon is átvette az illatát. Nekem sajnos fogalmam sincs, milyen illata van a rezedának, de elhittem nekik, hogy ezt érezni a rizlingben, egyébként sem akartam nagyon kötözködni, fincsi kis bor ez. Valóban illatos, érett gyümölcsös, kerek savai nagyon szépek, telt a szájban, olajos és ásványos, viszonylag hosszú lecsengésű. 


Köveskálról Badacsonyba mentem vissza, a Sabar hegyhez, mely 217 méteres magasságával a Balaton-felvidék talán legkisebb hegye. Ott található a Sabar borház ültetvényeinek jelentős része. Mórocz nevű olaszrizlingjük már korábban is nagyon ízlett, most is jól esett, de a meglepetés számomra kéknyelű szőlőből készült boruk volt. Mostanában egyre több helyen lehet kóstolni ezt a fajtát, úgy tűnik, van rá igény, bár elég macerás lehet. Nőivarú, úgyhogy kell hozzá egy porzó is. Fő porzó fajtája a budai zöld, Sabaréknál azonban a rózsakő. A bor illata visszafogott, csonthéjasokra és persze citrusokra emlékeztet. Ízében is gyümölcsös, kissé fanyar, határozott savai szép szerkezetűek, érezni a területre jellemző ásványosságot rendesen. A három hónapos hordós érlelés is nagyon jót tett neki. Izgalmas, különleges, cseppet sem szokványos ízvilágú bor nyáresti koccintásokhoz, könnyű, hétvégi ebédekhez.


Ha azt állítottam, Balaton-felvidéken sok az új, felfedezésre váró borászat, Etyeket is muszáj megemlítenem, mert az ember néhány évig nem figyel oda, és máris búsulhat, hogy mennyire le van maradva. Kellemes meglepetés volt számomra például a Nádas Borműhely, boraik közül is elsősorban 2014-es királyleánykájuk. Illata nagyon gyümölcsös és virágos, főleg jázmint érezni. Ízében pedig a fehér húsú gyümölcsöket virgonc savak kíséretében. Jó volt kóstolni ezt a fajtát, az embernek többnyire eszébe sem jut királyleánykát kérnie étteremben, vagy azt választani a vacsorához, nem is értem miért? Mi is legtöbbször rizling, sauvignon blanc, furmint, juhfark mellett döntünk, de azt hiszem, ezen változtatni fogunk. Remélem, többször kerül majd a poharunkba királyleányka. A Nádas Borműhelynek nemcsak borait érdemes kóstolni, tulajdonosaikkal is megéri néhány szót váltani. Kedélyes, bőbeszédű emberek, akiknek szerintem személyiségükhöz nagyban hozzájárult, hogy a kertészeti egyetem elvégzése után a világ különböző szegleteiben szereztek gyakorlatot. 


Aztán szembe jött velem az a bor, amiért megérte otthagyni a fehéreket. A Szeleshát Szőlőbirtok 2011-es kékfrankosa, a K2. Piros bogyós gyümölcsös, fűszeres illattal csalogat, a kortyban aztán be is váltja ígéretét. Szép szerkezetű, lágy savakkal, közepes tanninokkal bíró, testes, bársonyos, csokis vörösbort kapunk. Az itóka neve egyébként nem a Föld második legmagasabb hegycsúcsára utal, bár saját bevallásuk szerint nekik is eszükbe jutott, hogy majd sokan erre asszociálnak a név láttán-hallatán. Abban mindenesetre különbözik a két csúcs, hogy míg a pakisztánit a legnehezebben meghódíthatónak tartják, ezt a bort könnyű bekebelezni. Én nem is ragoznám ezt túl, mert mint a nagy okosak szokták mondani, a csúcson kell abbahagyni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése