2015. január 28.

Két hárslevelű, amit muszáj megkóstolni

Előrebocsátom: sosem voltam hárslevelű-fan. Mézes-virágporos illata, fura íze sosem hozott lázba, az első korty után egyszer sem kívántam a másodikat. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy én valaha erről a fajtáról áradozzak, ismerősöknek ajánljam, vagy akár egy percig is szomorkodjak, mert az utolsó cseppig elfogyott. Aztán tessék, mindez valóra vált.


Be kell vallanom, soha nem is vettem a fáradtságot, hogy igazándiból megismerjem a hárslevelűt. Néhány kellemetlen próbálkozás után már egyáltalán nem érdekelt, hogy választ találjak a következő kérdésekre: mit tud a fajta, mit képes kihozni belőle egy igazán jó borász, változik-e borvidékenként a karaktere? Már a nevéről is mindig a hársfavirág-mézre asszociáltam, de ez max egy csekélyértelmű medvebocsnak lehet lelkesítő, engem inkább lelombozott. Két palack somlai azonban megváltoztatta a hárslevelűkről kialakult világképem és most már felfedezni vágyok, tapasztalni, szóval ide nekem az összes fellelhetőt!


Elsőként Györgykovács Imre 2011-es Nagy-somlói hárslevelűje került a poharamba. Rögtönzött vakkóstolót rendeztünk, férjem ugyanis eltakarta előlem a címkét, még csak véletlenül sem akarta elárulni, hogy egy nemszeretem-fajtát vett elő, kíváncsi volt a reakciómra. Kóstolás után csak ennyit mondtam: nem rossz. Majd megkérdeztem: melyik vulkánról való? Az ásványosságot azonnal és erőteljesen érezni lehetett rajta, a fajtát azonban egyáltalán nem. Amikor megmutatta a címkét, nem akartam hinni a szememnek. Gyorsan ittam még egy kortyot belőle, majd még egyet. És még akkor sem hittem el, hogy hárslevelűt iszom. Illatában a citrusok, a zöldalma és, ahogy fent írtam, az ásványosság dominál, a lépesméz csak a sokadik szippantásra jön elő.  Ízében szintén citrusok a meghatározó jegyek, erős mineralitással, nagyon komoly savakkal, közepesen hosszú utóízzel. Nagyon nekem való bor, és ha elárulom, hogy a kedvenc gyümölcsöm a grapefruit, akkor ezzel meg is magyaráztam mindent.


Ezután egy sokkal komplexebb bort kaptam, amely már határozottan több fajtajelleget produkált, mégsem akartam abbahagyni a kóstolást. Szép, szalmasárga árnyalatú, illatában először itt is az ásványokat lehetett érezni a hordós érlelés jegyeivel együtt, de az előzőhöz képest sokkal erőteljesebben támadt a mézes-gyümölcsös illat. Íze egyenes folytatása volt az illat által megélt élménynek. Lendületes savai és a minerális ízjegyek uralták a kortyot, lecsengése olyan hosszú, hogy az ember akár háromszor is témát válthat, mire észbe kap, hogy nincs a szájában semmi, s talán újra kortyolni kéne.

Hogy ez a két bor ennyire megtetszett nekem, komoly szerepe van a termőhelynek. Somlói (somlai?) borok egyedi ízvilágot képviselnek, de eddig főként a juhfarkért rajongtam onnan, na meg egyes furmintokért. Nem hiszem, hogy egy löszös talajról származó hárslevelű is ilyen hatást gyakorolna rám, mint a fent említett kettő, de ezek után most már semmit sem merek határozottan és végérvényesen kijelenteni. 

2015. január 21.

Barcelona ízei II.

Aki kitalálta ezt a jópofa mondást: „az vagy, amit megeszel”, még valószínűleg sosem került olyan helyzetbe, mint mi Barcelonában. Az egyik tengerparti étteremben úgy választottunk ételt, hogy fogalmunk sem volt róla, mit eszünk. Olyan halfajták voltak felsorolva az étlapon angolul, amelyekről még magyarul sem hallottunk, ezért a pincérre hagyatkoztunk. Ő kérdésünkre – milyen hal az anglerfish? - csak annyit mondott: kicsi hal, szép, finom, fehér hússal. A döntésünkhöz ennyi elég is volt. Később jutott csak eszünkbe utánanézni az interneten, hogy mit is ettünk, s akkor egy pillanatra a szívverésünk is megállt. Azok a hihetetlenül jóízű falatok ugyanis a világ egyik legvisszataszítóbb állatától származtak.




Az atlanti ördöghal, vagy másnevén európai horgászhal sokfelé előfordul a tengerekben, jó mélyen a vízfelszín alatt. Szegénykének az egész családja bűn ronda, s van még egy bizarr tulajdonsága is. A hím ördöghal parazitaként él a – kb. ötvenszer nagyobb - nőstény testén. Ívási időszakban a hím beleharap a nőstény testébe (így juttatja be a spermiumokat), s ott is marad élete végéig, mint egy kitüremkedés vagy használaton kívüli végtag. Egyénisége megszűnik, keringése összeolvad a nőstényével, majd élete a gazdatest halálával véget is ér, de addigra valószínűleg el is felejti, hogy ő valaha külön entitás volt.

Mindezek ellenére egyébként újra megkóstolnám, hiszen a belőle készült szaftos, fokhagymás-paprikás ragu szenzációs volt. A feketekagylók tökéletesen kiegészítették az ételt, a halacska húsa pedig igazán fenséges: hófehér és igazán tömör, nem esik szét, harapni kell, de cseppet sem kemény vagy gumiszerű. Nagyon finom. 


 A világ legrondább hala egy kis családi vendéglőben került a tányérunkra, Barcelona halásznegyedében. A szűk utcácskákkal szabdalt városrészt egyik oldalról a hosszan elnyúló, homokos strand szegélyezi, másik oldalról pedig a vitorlásokkal, jachtokkal teletömött kikötő. Jó érzés a környéken bandukolni egyrészt a látvány miatt, másrészt mert ilyen kis éttermekre akad az ember. 

 





A Paco Alcaldét 1921-ben alapították, azóta is a család tulajdonában van. Az étterem előtt mindig kint áll valamelyik idősebb családtag és hívogatja befelé a turistákat. (Csekély angoltudással, ám annál szélesebb mosollyal). Bent sok pici asztal, a falakon családi fotók fogadják a vendégeket. A mi fejünk fölött éppen Guardiola vigyorgott egy dedikált fotón a család tagjait ölelgetve. Egyébként nemcsak a fura halas étkekért, a jól ismert spanyol nemzeti kincsért, a paelláért is érdemes oda betérni, mert az is kifogástalan.



Jártunkban-keltünkben egy másik gyöngyszemre is ráakadtunk. A Can Ramonet étterem erősen ajánlott látogatnivaló az internetes fórumokon, de ezt akkor és ott mi még nem tudtuk. Csak az volt a furcsa, hogy az egyik felszolgáló úgy fogadott: van foglalásuk? Erősen kopoghatott a szemünk, mert készületlenségünk ellenére leültetett egy kis kétszemélyes asztalhoz.
 


Éhségünket egyébként abban a pillanatban elfelejtettük, amint megláttuk a borlapot. A jókora, több oldalas füzetben - kis túlzással -, de legalább annyi féle bor volt felsorolva, mint amennyit eddig életemben kóstoltam.
Választásunk Conde de Valdemar pincészet fehérborára esett. Kíváncsiság miatt döntöttünk mellette, hiszen a pincészet vörösbora annyira ízlett előző nap, hogy muszáj volt egy fehéret is kóstolni tőlük. 




Finca Alto Cantabria 2012-es, száz százalékban viura szőlőből készült bor. Tiszta, a fajtára jellemző zöldessárga árnyalatokkal. Illata közepesen intenzív, benne a gyümölcsös aromák keverednek fehér virágok illatával. Ízében friss, gyümölcsös, jót tett neki a három hónapos hordós érlelést. Komplex bor, jó savszerkezettel, magas alkohollal, hosszú lecsengéssel. Tökéletesen passzolt az általunk választott halételekhez. Én főételnek tonhalragut kértem, mert örültem, hogy itt van olyan hal is az étlapon, amit ismerek. Férjem tőkehal steaket kért grillezett zöldségekkel. A tonhalragu olyasmi egytálétel volt, mint a magyar pincepörkölt, csak halból, de a lényeg ugyanaz: a főzés során szépen együtt párolódott minden, összeértek az ízek. Az arányok persze itt a tengeri herkentyűk javára dőltek el: hatalmas darabokat kaptam a tonhalból, mellé rengeteg kagylót, rákot, s csak mutatóba néhány krumplit. A tőkehal steaket sistergő vaslapon tálalták, olyan gusztusosan, hogy még egy ateista ember is azonnal hálaimát rebegett volna érte. 




Az előző bejegyzésemben már írtam, hogy a piacokat vétek kihagyni Barcelonában, s ezt azóta sem gondolom máshogy. Az útikönyvek ajánlgatják Barcelona talán leghíresebb piacát, a La Boqueria-t, ami a Rambláról nyílik, sokan viszont úgy írnak róla, hogy az csak egy díszlet, ami a turistáknak készült, mert a helyiek nem is vásárolnak ott. Ez körülbelül annyira igaz, mint kizárólag turistalátványosságnak titulálni a budapesti Vásárcsarnokot. A Boqueria-n rengeteg helybéli intézi a kisebb-nagyobb bevásárlását. Emellett a piac tele van kiporciózott falatkákkal, kóstolnivalókkal, kimért frissen facsart gyümölcslevekkel, amik egyértelműen az utazók kedvéért készültek, ám ha valaki tüzetesen végignézi a kínálatot, elsősorban a halas-szekciót, láthatja, hogy a piac mégis inkább a helyieket szolgálja ki. Több mázsányi kagyló, rák, frissen filézett halszelet várja a háziasszonyokat nap mint nap. A turisták nem igazán vásárolnak lepényhalat, élő homárt, bármilyen dülledtszemű, kopoltyús jószágot, vagy bárányhúst, mert a hotelben megfőzni nem igazán tudják, ajándéknak hazavinni meg elég abszurd lenne.




 
A legjobb vásárfiát ettől függetlenül a piacokon találja az ember. Olyat például, amiben hazacsempészheti az idegenben kóstolt ízeket, zamatokat, egy kis dobozba vagy üvegbe zárt eszenciát, ami otthon újra eszébe juttatja az utazás legizgalmasabb momentumait. Mi olivaolajat hoztunk magunkkal. Szűretlen fajtát, amely olyan intenzív aromával rendelkezik, mintha a bogyókat nem is préselték, hanem turmixolták volna. Annyira finom, hogy akár önmagában is képes az ember ezt enni. Mármint egy kis kenyérkével tunkolva. Csak eszi, s közben áradozik Barcelonáról, a spanyol konyháról, a borokról, a napfényről, a tengerről, vagy csak némán vigyorog, mint egy jóllakott tejbetök.

2015. január 9.

Barcelona ízei I.

Laza kis városnéző vakációt szerveztünk magunknak a tavalyi év végére, ám egy izgalmas gasztrotúra kerekedett belőle. Persze azért annyira nem lepődtünk meg ezen, tudtuk, hogy olyan helyre megyünk, ahol serrano sonka nélkül elképzelhetetlen a reggeli (vagy bármelyik főétkezés), ahol a tenger gyümölcseivel nem lehet betelni, a környék borvidékei pedig tisztességes ellátásban részesítik a városba érkezőket. De azt akkor sem képzeltük volna, hogy ha Barcelonából hazajövünk, többet áradozunk ismerőseinknek kulináris élményeinkről, mint kulturális feltöltődésünkről. Pedig ez utóbbiból sem volt hiány. 
 

 Barcelonába már megérkezni is óriási vizuális élményt jelent. Landolás közben egészen közelről látni a tengerparti várost, a reptérből kilépve pedig pálmafák sora fogad. A nap itt szinte állandóan süt, a helyiek szerintem nem is ismerik azt a szót, hogy kumulusz. (Ha megkérdeztem volna, valószínűleg mosolyogva útba igazítanak a Kolumbusz szoborhoz: megint egy idióta külföldi, aki képtelen helyesen kiejteni a híres utazó nevét). 


 A katalán fővárosban bandukolva hamar megéhezik az ember. Emiatt elsősorban a városrendezési tervet lehet okolni. Úgy alakították ki ugyanis Barcelona centrumát, hogy a pici utcákban két lépést ne lehessen megtenni nyálcsorgatás nélkül. Éttermek, tapas-bárok, sonka-kereskedések, pékségek, cukrászdák egymás hegyén-hátán, mintha legalábbis Mexikóvárost kellene élelemmel ellátniuk, nem pedig az 1,6 milliós lakosságot + a turistákat. Ilyen környezetben gyorsan átveszi a központi irányító szerv szerepét a gyomor, a szem is oda küldi az ingereket, s mire felocsúdik az ember, már egy szimpatikus étteremben üldögél és az étlapot böngészi. Első nap mi a Grill Room-ban kötöttünk ki, mert úgy gondoltuk, hogy egy olyan hely, ahol szakácsok az éhezők szeme előtt, a pult mögött főznek-sütnek, a falon pedig borospalackok sorakoznak, rossz nem lehet.



Az étterem menüt is ajánl minden nap 10,30 euróért, mi azt választottuk. Sütőtök krémleves, a grillezett tonhal lecsóval (ratatouille) és csokifagyi nyerte el a tetszésemet a felsorolt 4-5 féle tétel közül. Igaz, ez nem egy tipikus katalán ételsor, de arra igenis jó volt, hogy kiderüljön, érdemes-e Barcelonában menüt rendelni egy belvárosi étteremben. Hát kérem szépen, nagyon is érdemes. A tálalástól kezdve az ételek elkészítéséig minden kiváló volt. A leves nem az itthon megszokott édes, narancssárga verzióban érkezett. Cukkini ízű, moszat színű, ínycsiklandó, fűszeres krémlevest kaptam, tökéletesen elkészítve. A tonhal puha volt és nagyon ízletes, a ratatouille rajta káprázatos. 



Ha szeretnénk megtudni, mennyiben különbözik a katalán konyha a magyartól, milyen alapanyagokból főznek, milyen fűszereket használnak, érdemes kilátogatni valamelyik piacra. Vagy akár az összesre. Elképesztő élmény. Mi elsőre a Katedrális és a városi történeti múzeum közelében lévő Santa Caterina piacra lestünk be. Épp útba esett a rengeteg műemlék között. 




Méretét tekintve az átlagnál kisebb piac, de ez a kínálaton cseppet sem látszódott. Az áruk gondosan elrendezve várnak vevőikre, minden szem előtt, semmi nincs elrejtve. A választék lenyűgöző. Az enyhe időjárásnak köszönhetően télen is friss paradicsomokat, spárgát kaphatunk, s a gyümölcsökből is bármit, amit szeretnénk, vagy éppen eszünkbe jut. A halak, húsok gondosan előkészítve, a hajszálvékonyra vágott iberico és serrano sonkákat már meg sem említem. A  piacon bandukolva azonban két dolog lepett meg leginkább: a tojáspult, ahol a legkülönbözőbb fajta tojások pontosan olyan gondossággal voltak felsorakoztatva, mint a zöldségesnél a paradicsomok, valamint a mélyhűtött pult. Ott kimérve is lehet kapni fagyasztott zöldborsót, kukoricát, aprócska rákokat vagy akár tortelliniket. Előre csomagolva semmi. Hát nem csodálatos? 


 

  

 


Mielőtt elindultunk volna Barcelonába, otthon böngésztünk kicsit a neten. Tájékozódtunk, hova érdemes beülni egy pohár borra, néhány jóízű falatra, vagy akár csak egy szendvicsre. Azt mindenesetre kikötöttük magunknak: az internetes fórumokon erősen ajánlott éttermeket elkerüljük, hiszen nem vagyunk hajlandók órákat sorban állni előttük, a mi időnk annál sokkal értékesebb. Úgy is találunk gyöngyszemeket. De előfordul, hogy a sors másképp rendelkezik. Betévedtünk ugyanis az Origens nevű étterembe, mert annyira helyesnek tűnt kívülről és mert az étlapja tökéletes összhangban állt korgó hasunk kívánalmaival. 

 Még nem volt teljesen ebédidő, de már csak két szabad asztaluk volt. Már ekkor gyanakodnunk kellett volna, hogy milyen helyre kerültünk, de azt hittük, sok az éhes ember. (Kifele menet aztán észrevettük az ajtón a TripAdvisor logót és a bejutásra várakozó emberkéket.) Az Origens aprócska étterem, rengeteg asztallal, mégsem tűnt túlzsúfoltnak. Talán a családi jellege miatt. A felszolgálók folyamatosan pörögtek, mint a búgócsigák, mégis mindenkihez kedvesek voltak. Én lencsesalátát választottam tengeri herkentyűkkel, főfogásnak pedig spenóttal és kecskesajttal töltött katalán pitét. 




 A lencsesaláta maga volt a gasztronómiai mennyország, egy olyan étel, amiért szívesen alapítanék vallást, vagy valami sötét kis szektát, ahol a mindennapi lencsesalátáért kellene imákat mormolni reggeltől estig. Mert egyszerűen tökéletes. A lencsét átjárta a tengeri herkentyűk sós íze, a tintahalak és az apró polipok puhák voltak és nagyon ízletesek, úgy készítették el, hogy még csak véletlenül se legyen gumi állaguk. Az egészet megkoronázta néhány szelet körte, melyek édes-zamatos leve kiegészítette, s különlegessé tette a salátát. Az élmény olyan meghatározó volt számomra, hogy nemcsak a második fogás és a desszert alatt, hanem még órákkal később is a salátáról áradoztam. 

Az ebédhez egyébként a ház borát kértük kísérőnek, meg egy kis cava-t (pezsgőt). A kisebb éttermek többségénél jellemzően csak a ház italait lehet pohárral kérni, a többiből minimum egy palackkal kell rendelni. Az eredmény: nyugodtan igyuk Barcelonában a ház borát (vagy pezsgőjét), nem fogjuk megbánni, fehérekből finom kis garnacha blancát vagy viura-t kapunk a poharunkba. 


 Meg  kell mondjam egyébként, estefelé nehezebb bejutni egy-egy étterembe vagy tapas-bárba. Velünk is előfordult, hogy többszöri próbálkozásunk ellenére sem jutottunk a küszöbnél tovább. Az érdeklődésünket egy olyan aprócska bolt keltette fel, amely nem volt nagyobb egy ruhatárnál, ám a választéka így is elképesztőnek tűnt. Sonkák, szalámik, sajtok, házi készítésű pástétomok, s minden, ami szem-szájnak ingere, mellé igen komoly borkínálattal. A boltocskában összesen három törpe méretű asztal fért csak el, amelyeknél természetesen mindig ültek (lehet, hogy azok az emberek ott is aludtak, mert tényleg nem tudom mikor kellett volna próbálkozzunk, hogy bejussunk). Így hát végül szomorúan odébb álltunk, de annyira azért nem bántuk meg. Találtunk ugyanis egy olyan helyet (Set de Gotic nevezetűt), ahol tapas-válogatást, egy amolyan kóstoló-menüt is összeállítanak a vendégnek, ha azt kéri. 



Gondoltam, kihoznak majd 4-5 féle falatkát, amiből átfogó képet kapok erről a világról és legközelebb már kellő magabiztossággal felvértezve fogok rendelni, ha betévedek (vagy bejutok) egy tapas-bárba. Elsőként egy hosszúkás tányért rakott le elém a felszolgáló, amin mindössze három pici falatka volt, majd kedvesen mosolyogva mondta, hogy mindjárt jön a többi. Hamarosan hozták is a férjem által kért sajt- és sonkatálat. Aztán semmi. Kissé csalódottan elkezdtem falatozni, mert hát többre számítottam, de – gondoltam -, nem lehet minden tökéletes. Mire mindezt megbeszéltem magamban, visszatért a felszolgáló két másik tányérral, s hamar kiderült, nem férünk el az asztalnál. A tapas-válogatásom ugyanis kilenc tételből állt (sült krumpli aiolival, tonhaltatár, sült kolbászkák, rántott camembert sajt paradicsomlekvárral, sült jalapeno paprikák, szalámik, stb), azt erősítette a sonkatál és a sajtvariációk…Az általunk rendelt könnyű kis vacsora.



 


Kísérőnek vörösborokat választottunk, már csak azért is, mert ebben az étteremben számos fajtát lehetett rendelni pohárral is. Két crianza-t kóstoltunk. Ez nem a bor fajtáját, hanem a borkészítés  technológiáját jelenti, vagyis ezek a borok legalább hat hónapig érlelődtek hordóban és további egy évig palackban. Elsőként a Priorat-i Ardevol családi pincészet 2011-es  Anjoli fantázianevű crianzáját kóstoltuk. A vörösbor garnacha, cabernet sauvignon (40-40 százalék) valamint merlot és syrah (10-10) házasításából készült. Gyümölcsös, fűszeres bor, közepes testtel, rövidke lecsengéssel. Nem volt rossz, de nem kértünk újabb pohárral belőle. A másik viszont egyértelműen a kedvencünkké vált: Conde de Valdemar pincészet (Rioja) 2010-es, 90 százalékban tempranilloból készült crianzája. 
 
Fotó: Bodegas Valdemar

 Sötét, gránátvörös színe, gyümölcsös, fűszeres, enyhén vaníliás illata hamar elvarázsolt. Íze szintén gyümölcsös, telt, finom tanninokkal, tökéletes hordóhasználattal, hosszú lecsengéssel. A meglepő az, hogy ez utóbbi vörösbort maga a felszolgáló ajánlotta nekünk. Ő nem volt sommelier, sőt, csoda, hogy egyáltalán oda tudott figyelni ránk abban a nyüzsgésben.

A gasztrokaland mellett rengeteg olyan élmény is ért bennünket, amik legalább annyira feltöltötték lelkünket, mint a finom falatok bendőnket. Ilyen volt például a Picasso és Miró múzeum. Mindkettő igen jól szervezett tárlat, elképesztő gyűjteményekkel. Ha végignézzük, rádöbbenünk, mennyire keveset tudtunk eddig e két csodálatos művészről. Az útikönyvek nem első helyen ajánlják egyiket sem, pedig legalább olyan érdekesek, mint a Gaudí-házak.

A múzeumok mellett érdemes megnézni még a Santa Maria del Mar templomot is, melyet a legtöbbször el is felejtenek megemlíteni, pedig – szerintem – sokkal lenyűgözőbb, mint a híres barcelonai Katedrális. Az óriási gótikus székesegyház művészien nemes egyszerűsége – amint belépünk – elfeledteti velünk, hogy a 21. században élünk. A hatalmas oszlopok között szinte nehéz elképzelni, hogy ez valóban egy 1300-as években épült, valóságos templom és nem egy kosztümös film díszlete. 



Görög kert és színház: a Miró múzeumhoz bandukolva akad utunkba a nyüzsgő nagyváros pihi-zónája. Gyönyörűen rendezett kert narancsfákkal, pálmafákkal, tök ismeretlen növényekkel, csobogó kutakkal, és egy tökéletes akusztikájú görög színházzal. 


 


Függővasút (vagy libegő, ahogy tetszik). A Montjuic hegyről ereszkedik le a kikötőbe, és vissza is, természetesen. Kihagyhatatlan élmény 70-90 méter magasan, egy drótkötélen lebegve nézni a tengerpartot, a kikötő forgatagát, az egész várost. És még egy tipp: a tömeg lentről szeretne feljutni ezzel a hegyre, kiiktatva ezzel a felfele túrázást. A hegy tetejéről pedig szinte üresen jön le a „kocsi”, így ha onnan indulunk, nem kell előtte több órát sorban állással tölteni, majd heringként zsúfolódva utazni. Csak élvezni a kilátást, a csodálatos Barcelona látványát.