2015. február 25.

Nyomtatható ajándékkártyák borosüvegre

Bort adni és kapni is jó dolog. Hát ha még egy vidám és figyelmes ajándékkísérő-kártya is ott csücsül az üveg nyakán! Az én drága barátnőm szerkesztett nekem néhány ilyet, s annyira megtetszettek, hogy nem bírtam ki, hogy ne osszam meg másokkal is. Jöhet születésnap, névnap, vagy bármilyen másik alkalom, az ajándékkísérőre most már nem lesz gondunk. A megfelelő itóka kiválasztásához pedig érdemes olvasgatni a blog korábbi bejegyzéseit. Ahhoz is akad itt egy-két ötlet… 



2015. február 19.

Szent György-hegytől a K2-ig

Valószínűleg véralkoholszintem egekbe szökkenése idézhette elő, hogy Herbert Simon és az ő egyik tézise, a „korlátozott racionalitás elve” furakodott a gondolataim közé a hétvégén. Pontosan olyan szituáció adódott ugyanis, amilyenről a közgazdász elmélkedett, csak nem a számok, hanem a borok világában. A tan úgy szól, hogy egy valóságos, komplex helyzetben, a probléma nagyságához viszonyítva, az emberi elme kapacitása túl kicsi, hogy objektív racionalitás alapján (vagyis a teljes informáltság állapotában) hozzunk döntést, találjunk megoldást a problémára. A Borjour Magnum rendezvényen több mint 200 borász 600 borát lehetett megkóstolni. Hogy teljes bizonyossággal mondhassam: a lehetséges alternatívák közül megtaláltam a legjobbakat, három percenként kellett volna 5 bort kóstolnom. Mivel öngyilkos hajlamaim nincsenek, ezért a maximális helyett "csak" kielégítő megoldásra törekedtem. Beértem kevesebb kóstolással is. Így is találtam néhány igen szép tételt. 


Kalandozásomat a Balaton-felvidéken kezdtem, egyrészt azért, mert szeretem, másrészt, mert elég sok arrafelé a viszonylag új, felfedezésre váró borászat. Bele is futottam abba, amelyet talán a legfiatalabb jelzővel illethetnék, a Bencze Pincészetbe. A család 2012-ben alapította birtokát a Szent György-hegyen, s jócskán belehúztak ­– lelkesek, optimisták, vagy vakmerők? -, mert ma már viszonylag nagy területen, húsz hektáron dolgoznak, s azon is ökológiai műveléssel.  Az egész ott kezdődött, hogy Istvánt, a debreceni szoftverfejlesztőt néhány évvel ezelőtt családja meglepte egy borkóstoló tanfolyammal (WSET alapfok), amely annyira megtetszett neki, hogy meg sem állt a felsőfokig. Ezután Szászi Endre Kabócás nevű borával megfertőzte apukáját is, akinél a gyümölcsösség és a maligánfok tökéletes kombinációja meggyőző érv volt ahhoz, hogy a továbbiakban mindenben támogassa fiát. A kezdeti nehézségeken egyébként épp Szászi Endre segítette át őket, s valószínűleg ennek is köszönhető, hogy első boraik igen jól sikerültek. 2013-as rajnai rizlingjük, gyümölcsös, telt, nagyon ásványos, finom. Pinot noirjuk pedig talán még ennél is elképesztőbb. Nem is gondolná az ember, hogy a hűvös, burgundi éghajlatban tündöklő pinot a Badacsonynál is ilyen szép tud lenni. Lágy, de mégis tüzes, erőteljes fűszeres illattal hódít, mellette felbukkannak a piros gyümölcsök is, főleg a meggy. Ízében szintén ezek a jegyek köszönnek vissza, közepes savakkal, lágy tanninokkal, érezhető, de cseppet sem kilógó alkohollal. A borosüvegeik címkéin egyébként azok a csillagjegyek szerepelnek, amelyekben a Hold állt szüretkor. Nekik ez fontos, mert szerintük ez az állandóan fogyó és növő égitest is hatással van a borokra. Rám meg a boraik voltak hatással. Lenyűgöző hatással. 


Egy szintén nem túl régen alapított pincészetnél folytattam felfedező utamat, a Káli Kövek Borászatnál. 2013-as olaszrizling válogatásuk Rezeda névre hallgat. Kedves név, gondoltam, biztos valami jól csengő fantázianevet kerestek boruknak, vagy csak amolyan „Robog az úthenger”-rajongókkal van dolgom, de - mint megtudtam -, a névválasztás oka ennél sokkal földhözragadtabb: rezeda terem a szőlősorok között, s az olaszrlizling nagyon is átvette az illatát. Nekem sajnos fogalmam sincs, milyen illata van a rezedának, de elhittem nekik, hogy ezt érezni a rizlingben, egyébként sem akartam nagyon kötözködni, fincsi kis bor ez. Valóban illatos, érett gyümölcsös, kerek savai nagyon szépek, telt a szájban, olajos és ásványos, viszonylag hosszú lecsengésű. 


Köveskálról Badacsonyba mentem vissza, a Sabar hegyhez, mely 217 méteres magasságával a Balaton-felvidék talán legkisebb hegye. Ott található a Sabar borház ültetvényeinek jelentős része. Mórocz nevű olaszrizlingjük már korábban is nagyon ízlett, most is jól esett, de a meglepetés számomra kéknyelű szőlőből készült boruk volt. Mostanában egyre több helyen lehet kóstolni ezt a fajtát, úgy tűnik, van rá igény, bár elég macerás lehet. Nőivarú, úgyhogy kell hozzá egy porzó is. Fő porzó fajtája a budai zöld, Sabaréknál azonban a rózsakő. A bor illata visszafogott, csonthéjasokra és persze citrusokra emlékeztet. Ízében is gyümölcsös, kissé fanyar, határozott savai szép szerkezetűek, érezni a területre jellemző ásványosságot rendesen. A három hónapos hordós érlelés is nagyon jót tett neki. Izgalmas, különleges, cseppet sem szokványos ízvilágú bor nyáresti koccintásokhoz, könnyű, hétvégi ebédekhez.


Ha azt állítottam, Balaton-felvidéken sok az új, felfedezésre váró borászat, Etyeket is muszáj megemlítenem, mert az ember néhány évig nem figyel oda, és máris búsulhat, hogy mennyire le van maradva. Kellemes meglepetés volt számomra például a Nádas Borműhely, boraik közül is elsősorban 2014-es királyleánykájuk. Illata nagyon gyümölcsös és virágos, főleg jázmint érezni. Ízében pedig a fehér húsú gyümölcsöket virgonc savak kíséretében. Jó volt kóstolni ezt a fajtát, az embernek többnyire eszébe sem jut királyleánykát kérnie étteremben, vagy azt választani a vacsorához, nem is értem miért? Mi is legtöbbször rizling, sauvignon blanc, furmint, juhfark mellett döntünk, de azt hiszem, ezen változtatni fogunk. Remélem, többször kerül majd a poharunkba királyleányka. A Nádas Borműhelynek nemcsak borait érdemes kóstolni, tulajdonosaikkal is megéri néhány szót váltani. Kedélyes, bőbeszédű emberek, akiknek szerintem személyiségükhöz nagyban hozzájárult, hogy a kertészeti egyetem elvégzése után a világ különböző szegleteiben szereztek gyakorlatot. 


Aztán szembe jött velem az a bor, amiért megérte otthagyni a fehéreket. A Szeleshát Szőlőbirtok 2011-es kékfrankosa, a K2. Piros bogyós gyümölcsös, fűszeres illattal csalogat, a kortyban aztán be is váltja ígéretét. Szép szerkezetű, lágy savakkal, közepes tanninokkal bíró, testes, bársonyos, csokis vörösbort kapunk. Az itóka neve egyébként nem a Föld második legmagasabb hegycsúcsára utal, bár saját bevallásuk szerint nekik is eszükbe jutott, hogy majd sokan erre asszociálnak a név láttán-hallatán. Abban mindenesetre különbözik a két csúcs, hogy míg a pakisztánit a legnehezebben meghódíthatónak tartják, ezt a bort könnyű bekebelezni. Én nem is ragoznám ezt túl, mert mint a nagy okosak szokták mondani, a csúcson kell abbahagyni. 

2015. február 9.

Egy tökéletes nap Villányban

Ha arra kérném ismerőseimet, meséljék el egy olyan napjukat, amelyet a tökéletes jelzővel illetnének, valószínűleg senki nem kezdene azzal: először is havat kellett lapátoljak, hogy eljussak a kapuig. Az enyém így indult, bár az is igaz, akkor még nem tudtam, hogy ilyen pazar lesz. A természet egyébként játékos kedvében volt a hétvégén. Míg a fővárosban a szikrázó napsütésnek örülhetett mindenki, a dél-dunántúliakat a szűnni nem akaró csapadék kergette az őrületbe. Villányban 24 óra leforgása alatt közel húsz centi hó hullott. De a közlekedési nehézségekért, az átázott cipőkért bőven kárpótolt a látvány. A borvidék csodálatosan festett fehér palástban.







A hóesés, a havas táj látványa – bármennyire szép is -, egy idő után már csak az ablakon keresztül szemet gyönyörködtető. Átázott zokniban, megfagyott ujjacskákkal az ember hősugárzó kemencére, valamint forró, ízletes ebédre vágyik. Nem is gondolkodtunk sokáig a következő napirendi ponton: irány a Tenkes Csárda



Az étterem fogalom a finom falatokat kedvelők körében. Aki ebédelt már ott, bizonyos időközönként visszajár, aki még nem, az pedig azért megy el, mert hallott róla. A vendégek kényeztetését igen magas fokon űzik és itt nemcsak a szakácstudományra gondolok. Nincs ember, aki fel tudná idézni, milyen kilincs van a csárda ajtaján, azt ugyanis jó előre kitárják a vendég előtt, akár kifelé, akár befelé igyekszik. Hamarabb észreveszik, mint én, ha kiürült a poharam, s hogy még a kávét is előmelegített csészében szervírozzák, csak hab a tortán. A konyha határozott és magabiztos, nem gondolják túl az ételeket, a klasszikus csárda-vonalat képviselik. Az étlapon nincsenek az ételek neveinél idézőjelek, ahogy mostanság a legtöbb étteremben szokás. A halászlé, az halászlé, a harcsapaprikás pedig harcsapaprikás, igaz, minden képzeletet felülmúlóan ízletesen, és ha csak eszembe jut házi kukoricakenyerük, azt kívánom, bárcsak ott lennék most is.







Egy villányi tökéletes nap nem telhet el borozgatás nélkül, ha ennek ellenkezőjét állítanám, Bacchus haragjával kellene szembenéznem, azt meg nem merném bevállalni. Most hétvégén a Sauska Pincészetre esett a választásunk. Már régóta szemeztünk vele, több borát is kóstoltuk korábban, de a villányi rezidenciájukon még nem jártunk. Kicsit félve hívtam fel őket, tartottam a visszautasítástól, amivel többször szembesültem borissza életem során, vagyis, hogy két ember miatt nem rendeznek borkóstolást, nem éri meg felbontani a palackokat, fizetni a kóstoltatót, stb. Itt azonban tárt karokkal várták elenyésző számú társaságunkat, s valószínűleg akkor is ezt éreztem volna, ha csak egymagam mentem volna hozzájuk iddogálni.



A kóstoltató helyiség egészen elképesztő. Olyan, mintha egyetlen hatalmas légtérben lenne jelen egy borbár, egy látványkonyhás étterem és egy kandallóval, kényelmes kanapékkal telerakott nappali, persze tökéletes összhangban. Nem tudom, melyik tündérnek kellene írnom, de pontosan ilyet szeretnék otthonra is, csak negyedekkorában. Bár még az is bazinagy lenne.




Ahogy az ember betoppan, azonnal szembetalálja magát egy 1948-ban készült szeletelőgéppel, ami még most is kifogástalanul működik, s amelyet ha meglátunk, azonnal tudjuk, jó helyen járunk. Aki ugyanis ilyenbe invesztál, biztos a legjobb falatokat fogja felszolgálni a vendégeinek. Engem ez boldogsággal tölt el, mert szeretek elkényeztetve lenni. Ezt a törődést éreztem egyébként végig a kóstoló alatt. Nem csak boroztunk, hanem beszélgettünk, sztorizgattunk, eszmét és véleményt cseréltünk, viccelődtünk, s még most sem tudom elhinni, hogy az a néhány perc, amit ott töltöttünk, egészen pontosan három és fél óra volt, olyan szinten repült az idő. 


S hogy mi ízlett legjobban? A gyöngyöző rozéjukat mindenképp kiemelném. Ez az a fajta bor, amiről nem szokás hosszasan értekezni, hiszen általában nem több, mint egy szomjoltó nyári ital, ez azonban mégis nagyon ízlett. 2013-as volt, de még mindig lendületes, friss, ropogós savakkal és jó adag gyümölcsösséggel. A másik nagy kedvenc a 2012-es, tokaji Birtok Furmint volt. Több dűlő házasítása, seprőn is áztatták, battonázsolták is (csak hogy ilyen szép magyarosan fejezzem ki magam), s a végeredmény igen tartalmas lett: déligyümölcsös, minerális, komoly savakkal, gazdag aromákkal. 2011-es kékfrankosuk is nagyon tetszett. Jóval testesebb volt, mint soproni társai, a 6 hónapos hordós érlelés is igen jól állt neki, s a 14-es alkohol egyáltalán nem lógott ki, egyensúlyban volt az egész bor.


Egyensúlyban, mint az egész napunk. Szívből kívánok mindenkinek hasonlót.