2015. május 11.

Burgenland testnek, léleknek

Burgenland a nyugalom szigete. Stresszmentes övezet, fenséges lankákkal, ódon várakkal és átkozottul jó borokkal. Amint megpillantjuk a tájat, a 21. század tempójától megfáradt lelkünk, mint egy érzékeny relé, már veszi is az adást és továbbítja agyunknak: „Pici búgócsiga, nézd csak, van itt néhány dolog, ami megér egy kis kikapcsolódást!”





Bad Tatzmannsdorf (Tarcsafürdő) Dél-Burgenland egyik legbarátságosabb települése. Olyannyira, hogy – főbűnök ide vagy oda -, öt perc ott tartózkodás után az irigység lesz úrrá érzelmeinken. Mert az már mégsem igazság, hogy simán élhetnek emberek olyan gyönyörű völgyben, ahol kiterjedt ősfás parkok vigyázzák az oxigénszintet, termálfürdő gondoskodik a reumamentes öregkorról, és este 11-ig kivilágított, mezei, erdei és műfüves futópályák állnak rendelkezésre egy-egy jól sikerült csokoládé-habzsolás után. Mert igen, saját praliné manufaktúrájuk is van. 




Burgenlandban ráadásul lépten-nyomon várakba botlik az ember, közvetlenül Bad Tatzmannsdorf mellett is található egy igazán impozáns. Stadt Schlaining (Városszalónak) vára a 12-13 században épült, s falai olyan nyugalmat árasztanak, hogy az ember el sem hiszi, mennyi szörnyűség történt közöttük. Háborúk, árulások, kivégzések évszázadokon keresztül, majd jött a XX. század a legújabb kori borzalmaival. A vár 1939 és 45 között munkatáborként „üzemelt”. 1945 és 1947 között itt volt az egykori SS-tagjainak és korábbi NSDAP párttagjainak fogolytábora. 1956 novemberében az épület adott helyet a számos menekülttáborok egyikének, mintegy 1400 magyar kapott itt szállást. A várban – talán pont ezek miatt – most az Európai Békemúzeum található. A legizgalmasabb rész azonban nem is ez, hanem a buja, zöld növényzettel benőtt, vadregényes várárok. Végig kell rajta sétálni, mert ilyet nem mindenhol látni. 




S ha ennyi szépség után lelkünk valóban kivirult, ideje testünket is kényeztetni. Welschrieslingben (olaszrizling) és Blaufrankisch-ben (kékfrankosban) verhetetlen a régió. Rechnitz (Rohonc) olaszrizlingben óriási, Deutsh-Schützen és Eisenberg (Németlövő és Vashegy) pedig inkább a kékfrankosokban, de igazán jó zweigeltet és fehérburgundit is találhatunk, s még csak nagyon keresni sem kell őket.   



Elsősorban Erika és Paul Grosz pincészetét emelném ki Gaas-ból. 2014-es olaszrizlingjük hihetetlenül kellemes, populáris, jó ivású bor. Visszafogott, tiszta szőlőillata szépen nyílik a pohárban, ízben már erőteljesebb, kifejezőbb. Lédús, fehér húsú gyümölcsöket idéző aromái és élénk savai nagyon frissítővé teszik. Másik nagy kedvencem 2011-es Kékfrankos Reserve boruk. Telt, gyümölcsös, fűszeres, testes bor, az egyik legjobb kékfrankos, amit a környéken kóstoltam, az az igazi „muszáj otthonra is venni” kategória.


 A következő pincészet, amelyet mindképpen érdemes felkeresni, Deutsh-Schützenben, a szőlőhegyen található. Tavaly már sok jó bort kóstoltam a településen, most egy olyan pincészetet céloztam meg (Weber pincészet), amely nemcsak ismeretlen volt számomra, de a dél-burgenlandi Bortavasz versenyen olaszrizlingje díjat is nyert. Gondoltam, ez már megér egy kanyart. A borászatot egy házaspár vezeti, nem igazán fiatalok, s valószínűleg az a szó, hogy dizájn, semmit sem jelent számukra. Kóstolóhelyiségük és borosüvegeik címkéi köszönő viszonyban sem állnak a mai trendekkel, boraik azonban szenzációsak, s az első korty után már csak ez számított. A furcsa az volt, hogy nem is igazán a díjnyertes olaszrizlingjük nyerte el tetszésemet – bár az is nagyon finom -, hanem 2012-es presztízs kékfrankosuk, a Centauros. Elsőrangú bor, intenzív gyümölcsös illatjegyekkel, komoly testtel, jó savakkal, 13,5-ös alkohollal. Komplexitása, teste ellenére az egész mégis lágynak tűnik, olyan igazi plüssös. Bárki megrökönyödhet ezen a jelzőn, de ezt nem lehet más szóval leírni, meg kell kóstolni és mindenki egyet fog velem érteni, hogy ez illik a legjobban rá.   




Gerhard Wallnerhez is azért tértem be, mert kékfrankosai díjakat nyertek, s a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Nála valóban azok a borok ízlettek legjobban, amelyik a verseny zsűrijének is. Talán egész Dél-Burgenlandban nála ittam olyan klasszikus kékfrankost, amelyik a Reserve kategóriájú borokkal simán harcba szállhatna. (A klasszikus kategóriánál a borászok jóval nagyobb tőketerhelést alkalmaznak a szőlőn, kevesebb ideig érlelik a borokat és általában öregebb hordókba is kerülnek, mint a reserve kategóriában.) A klasszikus kékfrankos szinte mindenhol finom, iható, de általában nem kiemelkedő. Kivéve Wallnernél.



Eisenbergbe már csak a látvány miatt is érdemes ellátogatni, nemcsak a borokért. A település szerintem Burgenland legszebb panorámájával dicsekedhet, meseszépek a szőlőültetvényei. A pincészetekhez komoly kaptató vezet fel, ha éppen nincs absztinens sofőrünk, intenzív lábmunka vár ránk. Ám a kilátás és a fent kóstolható borok minden izzadságcseppért kárpótolnak.   




Azonnali szomjoltásra tökéletes például Weinbau Csencsits 2014-es rozéja. Gyümölcsös, buborékos, kellőképpen savas, kifogástalan. Meglepetés volt ez számomra, főleg azok után, hogy 2014 nem a rozék éve volt. Emellett még 2014-es zweigeltje is említést érdemel. Határozott, pirosbogyós illatával, fűszeres-gyümölcsös ízével azonnal rabul ejtett. Miközben ittam, azt vettem észre, hogy az étlapról a borhoz igyekeztem ételt választani és nem fordítva, mint általában. Gombhoz kerestem valami jó kis kabátot. Mert most az egyszer így kívánta a szervezetem. A testem és a lelkem is.