2016. szeptember 19.

A Kelet-Mecsek kincsei

Életemben először túráztam a Mecsek keleti szegletében, de biztos, hogy nem utoljára. Régóta terveztem már arrafelé egy kirándulást, mert érdekes dolgokat olvastam róla, de amit ott találtam, végül minden várakozásomat felülmúlta. Sejtettem, hogy szép erdőben fogok mászkálni, de hogy különleges geológiai formációkba botlom, azt nem. Reméltem, hogy lesz alkalmam megkóstolni a mecseknádasdi borokat, de még csak véletlenül sem gondoltam volna, hogy egy szenzációs kadarkába futok bele.


Ha az ember ránéz a térképre, bizonyossá válik, hogy a Kelet-Mecsek felfedezését Óbányán kell kezdeni. Túraútvonalak metszéspontja ez a tüneményes falu. Kanyargós főutcáján hívogató vendégházak és virágos porták sorakoznak egymás mellett. Romantikusabb menedéket nehezen lehet elképzelni, csendesebbet viszont igen. Az Öreg-patak olyan lármával és olyan sebesen vágtat át a településen, mintha üldözné valaki. Inkontinenciában szenvedők rémálma lehet, ám az itt lakók már valószínűleg megszokták. És nem is bánják. A pataknak köszönhetően a környéken több kisvendéglő étlapján is főfogásként szerepel a pisztráng. Tenyésztéséhez nagy vízhozamú, alacsony hőmérsékletű hegyi patakra van szükség, melynek magas az oxigéntartalma. Mivel ez ott mind adott, a faluban rá is álltak a haltenyésztésre. A pisztrángos tavakat könnyű megtalálni, mellettük halad el a kék túrajelzés. 


A halastavakat elhagyva jön az erdő legizgalmasabb része. Az út néha a patak mellett, néha a kiszélesedő mederrészben halad. Többször kell csúszós köveken átkelni, így nem árt a komolyabb felszerelés. El nem tudom képzelni, milyenek lehetnek a viszonyok a tavaszi olvadáskor, de még most nyáron is jól jött a túrabakancs. 


A szurdokvölgy igazán látványos: apró vízesések rendszerén zuhog alá a patak. A legszebb és egyben legkülönlegesebb zúgó, a ferde vízesés, amely a nevét a rézsútosan kibillent mészkőrétegekről kapta. A geológiai csoda önmagában is szép látvány, ám ahogy a víz keresztülfolyik rajta, igazán lenyűgöző.


 A vízesések után többfelé vezet az út. Népszerű célpont a turisták körében a Cigány-hegyi kilátó, amelyről a Kelet-Mecsek nagy részét belátni, vagy Máré vára, ahonnan természetesen nem hiányozhat a helyi legenda sem. Állítólag kísért ott egy lány, akit az átoktól egy olyan vadász válthat meg, aki megcsókol egy medvét, egy kígyót és egy békát is. Csodálatos történet. De én inkább a hegység legmagasabb pontját választottam, a Zengőt, melynek múltjában szomorú szűz nem, csak egy rémisztő lokátor szerepel. Eszébe is jut ez az embernek egyből, amint felér a csúcsra és megpillantja a világ legrondább betonkilátóját, oldalán a radarállomás építését sikeresen megakadályozók emléktáblájával. Ettől függetlenül érdemes bevállalni a csúcsra vezető kaptatót, mert gyönyörű tölgyerdőkön és bükkösökön vezet keresztül. Nem beszélve arról, hogy egy komolyabb terhelés után az ember szívesen jutalmazza meg kimerült szervezetét. 


Ezért a jutalomért nem kell nagyon messzire menni. Közvetlenül Óbánya mellett található Mecseknádasd, az öt pincesorral büszkélkedő borfalu, amely sajnos még csak egy szűk réteg körében ismert és népszerű. Pedig, mint számomra is kiderült, vannak ott felfedezésre váró értékek. Például a Hetényi Pincészet borai.  Nem sok helyen kóstolhat az ember fehér kadarkát, de náluk igen. A kadarka abból a szempontból különleges fajta, hogy a kékszőlők közül ennek a húsa a legfehérebb. A bor vörös színét a szőlőhéj adja, ám ha úgy készítik a kadarkát, mint a fehér borokat, vagyis kimarad a folyamatból a héjon erjesztés, akkor a végeredmény fehér bor lesz. Érdekes kísérletezés, ám ha valaki kadarkára jellemző aromajegyeket keresne a fehér változatban is, annak csalódnia kell. Almás, citrusos illatok jönnek elő, sehol a pirospaprika, vagy csillagánizs, vagy egyéb fondorlatosság. Finom és kivételes, ám csak addig képes fenntartani a borivó érdeklődését, míg fel nem tűnik a színen a vörös. Mert az azonnal megbabonázza. 

 
Könnyed, laza, frissítő vörösbor, intenzív és hamisítatlan kadarka illattal. Miután megszagoltam, kicsit félve kóstoltam meg, vajon ízben is hozza-e ezt a színvonalat, de fölösleges volt a remegés, nem kellett csalódnom. A szaftos, jól fűszerezett, piros bogyós gyümölcsök és a savak tökéletes egységet alkottak. Komolyan mondom, fogalmam sincs, mikor ittam utoljára ennyire jól eltalált kadarkát. És valószínűleg nem árulok el túl nagy titkot azzal sem, ha bevallom, 1690 forintos palackonkénti árért jött velem haza egy pici mennyiség.

 
A Hetényi Pincészet kadarkában való jártasságát némileg megmagyarázza, hogy  36 hektárnyi szőlőterületük a Szekszárdi borvidéken található. Azért a Mecsekhez is erősen kötődnek, nemcsak azért, mert a pincészetük ott van, hanem mert hordóik a környékbeli erdők fáiból készülnek. A helyi kádármester választja ki mindig azokat a fákat, amelyek jó alapanyagok lehetnek, amelyek jótékonyan segíthetik a borok érlelését.  

Érdemes egyébként a panorámás teraszukon kóstolgatni boraikat – ajánlom a kékfrankosaikat is -, s közben csodálni a Kelet-Mecsek szépségeit. Kirándulás után tényleg a legjobb hely a pihenésre, a feltöltődésre. 

2016. szeptember 6.

Az Amarone hazájában

A szőlőnek van ízlése. De még milyen jó ízlése! Tudja, hol kell gyökeret verni. Az a terület, ahol nagy mennyiségben megtalálható, valószínűsíthetően a világ legszebb vidékei közé tartozik. Így van ez Olaszország egyik legnagyobb bortermelő régiójával, Venetoval is. Északról a Dolomitok határolják, nyugatról a Garda-tó, délről pedig a legromantikusabb városok: Verona, Padova, Velence. Olyan borvidékek tartoznak ide, mint a könnyed vöröseiről híres Bardolino, a fehérben utazó Soave vagy az Amarone hazája, Valpolicella. Az ember nem tud úgy végigautózni a környéken, hogy ne szőlőföldek határolják útját. Lélegzetelállítóan szép, dimbes-dombos térség. Az absztinenseket is rabul ejti, nemhogy a borok kedvelőit.




Ahhoz, hogy a régió történetét, az ottani borokat és a készítési eljárásokat megismerjük, a legpraktikusabb lépés bejelentkezni valamelyik helyi „nagysághoz”. Mi a Zoninhoz mentünk, Olaszország egyik legjelentősebb családi borgazdaságához. Hét különböző borvidéken 11 birtokot irányítanak. Úgy gondoltuk, ha valakitől, hát tőlük lehet tanulni. XXXL-es méretük ellenére úgy fogadtak minket, a külföldről odatévedt egyéni turistákat, mintha az elmúlt évtized legünnepeltebb celebpárosa lennénk. Három órán keresztül csak velünk foglalkoztak, etettek-itattak, meséltek, szórakoztattak, pedig pontosan tudták, hogy az a néhány euró, amit mi otthagyunk, nem oszt, nem szoroz az éves bevételük tekintetében.


A Zonin család 1821 óta termel szőlőt és készít bort, ám csak 1921-ben döntött úgy a dédapa, Domenico Zonin, hogy piacra dobja borát. Ma már a hetedik generáció igazgatja a gazdaságot. Évi 25 millió palackot gyártanak és a világ 69 országába exportálnak.

A család bázisa Gambellarában van, egy pici városban, Soave közvetlen szomszédságában. Hiába a közelség, a város nem tartozik a híres Soave borvidékhez, ám ez nem volt mindig így. Történt ugyanis, hogy a helyiek annyira büszkék lettek saját boraikra, hogy Gambellara néven szerették volna palackozni termékeiket, így kiváltak Soave biztonságot adó felügyeletéből. A céljukat elérték, ma már saját néven árulhatják boraikat, csak éppen a helyi piacon kívül esélyük sincs az értékesítésre, hiszen a kutya nem ismeri Gambellara-t. Pedig azok a fehérek is nagyszerűek. DOC minősítésű területen, Soave-hoz hasonlóan vulkanikus talajon termesztett garganega szőlőből készült borok, jó aromákkal, feszes savakkal. Úgy vélem, a kisebb termelők már irgalmatlanul megbánhatták a nagy önállóskodást.


Zonin vörösborai elsősorban Valpolicella borvidékről származnak. Valpolicella DOC Chianti után a második legfontosabb DOC minősítésű vörösbortermelő vidék az országban. Az ültetvények Veronától északra, mészköves, gránitos lejtőkön helyezkednek el. Sok gyönyörű borvidéken jártam már életemben, de ez egyike azoknak, amelyeknek sikerült nagyon megragadniuk. Amerre a szem ellát, hepehupás a táj, szerpentinek kanyarognak fel a hegytetőkre, majd le a völgybe. A szőlőültetvények egyhangúságát csak néha törik meg olajfa ligetek, a háttérben pedig mindenütt az Alpok hegycsúcsai magasodnak, mint oltalmazó óriások. Elszántan védik a borvidéket a hideg északi széltől.



Főbb szőlőfajták arrafelé a corvina veronese, a rondinella és a molinara. Az olaszok szeretik az őshonos típusokat, csupán jelentéktelen részt foglalnak el a világfajták. A terület keresztszülei a római hódítói voltak, a környék jellemzői alapján adtak nevet ennek a csodálatos tájnak: VAL – valley, POLI – cities, CELLA –cellars. 


Valpolicella „alapbora” könnyed, gyümölcsös vörösbor, melyet legjobb fiatalon fogyasztani. Ám a terület nem is erről, hanem az Amarone-ról híres. Az Amarone della Valpolicella DOCG borokhoz a fürtöket három hónapig szárítják, aszalják, majd a préselést és az erjesztést követően még legalább két évig érlelik jókora hordókban. Az eredmény egy testes, sötét színű, magas alkoholtartalmú (16 %-os), csokoládéra, szederre, konyakmeggyre emlékeztető vörösbor. Nem édes egyáltalán, s igazából a hatalmas test miatt a magas alkohol sem lóg ki. Tökéletes egyensúlyban van. Létezik az Amarone-nak ripasso változata is, amely úgy készül, mint nálunk a tokaji máslás (Ripasso azt jelenti, újra erjesztett). Az Amarone készítése során megmaradt, nem kipréselt szőlőhéjat az alap valpolicella borhoz adják, így abban újra beindul az erjedés. Ennek köszönhetően a borban megemelkedik a tannin és az alkoholszint, s sokkal komplexebbé válik. Bevallom, a ripasso borok nekem még jobban ízlettek.


Kérdeztem vendéglátónkat, hogy ő mikor szokta inni ezeket a borokat, hiszen ételhez túl erősek, egy-egy pohárnál többet nem is lehet belőlük meginni egyszerre. Az olaszok könnyedségével válaszolt: elheveredek a kanapén, bekapcsolom a tévét, kicsi tálkákba szedek aszalt gyümölcsöket, csokoládét, esetleg mogyorót, ezeket majszolgatom, miközben kortyolgatom a bort, s élvezem az életet. La Dolce Vita. Imádom Olaszországot!