2017. február 10.

Pinot vakkóstoló

Pinot noir borokat vakon kóstolni nemcsak hatalmas élmény, de valóságos kihívás is. Nagyon kell ismerni az egyes országok, régiók, borvidékek jellegzetességeit, hogy kitaláljuk, honnan származik poharunk tartalma, mert a többi fajtához képest erőteljesebben hat rá a termőhelye, s nagyon sokat változik még a palackban is. Ahány ház, annyi pinot – összegezhetném a legegyszerűbben, de ennyivel nem tudok elintézni egy vakkóstolót, ahol az lenne a feladat, hogy íz, illat, aroma alapján belőjem legalább a földrészt. Aztán persze bonyolódik minden, ha kap az ember egy játékos kedvű szervezőt, aki a pinot kóstolósorba belecsempész néhány egyéb fajtát is…


De miért is megy valaki vakkóstolóra? Egyrészt hogy tesztelje magát, másrészt pedig, hogy tanuljon, mindezt persze könnyed kikapcsolódás formájában. A mi kis csapatunk vakkóstolóját Herczeg Ági szervezte. Ő ezerrel készül a júniusi Master of Wine-vizsgájára, én meg ki nem hagytam volna a lehetőséget, hogy együtt edzek vele. Olyan ez, mintha egy hobbiszakácsnak felajánlották volna, hogy részt vehet Széll Tamás Bocuse d’or-os tréningein. Nem hiszem, hogy ne rohant volna ellesni a technikát, hogy miként kell például petrezselyemolajban konfitálni a körtét vagy gusztusosan tálalni a céklazselét. Engem is érdekelt, hogyan kóstol egy MW-hallgató, mire figyel leginkább, mit érez ki az illatokból, s mire következtet az ízekből. Miből találja ki, hogy az a pinot francia, dél-afrikai vagy új-zélandi? És egyáltalán. Ha nem érezni a pinot-ra jellemző jegyeket, akkor hogyan dönti el, hogy pinot vagy nem pinot? 


Mint megtudtam, például a tanninokból is következtethetünk a fajtára. A pinot noir-nál elől érezzük a szánkban a tannint, úgyhogy akár ez is lehet egy kapaszkodó. Ha pedig egy jellegzetes égett gyógynövényes, bozótos illatot érzünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az nem pinot, hanem Dél-Afrika sikerélménye, a pinotage, amit a pinot noir és a cinsault keresztezésével hoztak létre. Nekem ez a fajta annyira nem jött be, talán mert elsőre a rooibos tea ugrott be róla, és hát azt sem igazán szeretem (Kanonkop Pinotage, 2014). Ami viszont nagyon tetszett, az az elsőként kóstolt borunk volt, egy ízig-vérig pinot noir, a klasszikus avaros, gombás, gyümölcsös jegyekkel (Joseph Drouhin Gevrey-Chambertin, 2013). Az ára egy kicsit húzós (18 ezer forint), de hát Burgundiában mi olcsó?  


Izgalmas volt még az új-zélandi Marlborough-ból érkezett Matua Pinot Noir is. A sorban ez volt a legvilágosabb és a legfrissebb is, egy málnás, cseresznyés finomság. Nagyon kellemes volt inni, s a többihez képest az ára is igen kedvező (4850 Ft.). Bármikor szívesen elkortyolgatnám otthon. Mint ahogy az esténk legdrágább burgundiját is (Domain De Montille Les Brouillards Volnay Premier Cru). A mészköves-márgás talajról érkező szőlőt kíméletes préselés után 12 hónapra kicsi hordókba rakták, hogy nekünk igazán jó esténk legyen. Gyümölcsös, fűszeres, feszes savakkal.  Teljesen más érzetet keltett ehhez képest a dél-afrikai Hamilton Russel Wineyards Pinot Noir-ja. Masszívan füstös aromát, már-már füstölt szalonnás jegyeket adott neki a hordó, s az átlagnál magasabb alkoholt (14 %) és a megszokotthoz képest nagyobb testet a melegebb éghajlat.


Jó volt egy este alatt ennyi féle pinot noirt kipróbálni, s ha a vakkóstoló során az országot nem minden esetben sikerült megtippelnem, arra azért büszke vagyok, hogy a sorba becsempészett kakukktojások (Montepulciano d’Abruzzo, Beaujolais, Negroamaro , Barbera vagy a már említett Kanonkop Pinotage) nem babráltak ki velem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése